busbalazs.hu

1956 – 2009

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyarság XX. századi hányattatásainak utolsó epizódja volt 1956 tragédiája. Lélekemelő és hátborzongató egyszerre. A fenti versrészlet az 1956 te csillag című alkotás felütése, melyet harminc év múltán, 1986-ban vetett papírra Torontóban a költő, akinek még nevét is megpróbálták eltűntetni a szocialista diktatúra névtelen kiszolgálói. Faludy György sokakban sokféle asszociációt kelt; hívták élethabzsoló világfinak, polgári demokratának, öntörvényű művésznek. Egyben azonban a mértékadó közvélemény egyet ért: hazaszeretete minden vitán felül áll.
Faludy György megjárta az Andrássy út 60. sötét börtöncelláit, három évig sínylődött a recski internálótáborban, természetes tehát, hogy az októberi eseményekben is részt vett. Ekkor az írószövetség tagja volt. Ha nem is tudta, de érezte, miféle nemzeti újjászületést rejt a szovjet diktatúra igájának összetörése. Az újrakezdés és a szabadság eszménye végigkísérte kacskaringós életpályáját, és ő kérlelhetetlen elszántsággal tett hitet a kommunista rezsim eltakarításának igénye mellett. Néven nevezte a kommunista terrorhálózat pribékjeit, a forradalom vérbefojtóit, már akkor, amikor az újkori demokrácia békegalambjai még a létező szocializmus szovjet kollaboránsaiként dalolták önfeledten az Internacionálét.
Tisztelve Faludy életművét és a magyarság ügye melletti állhatatosságát, figyelmünket most az 1956-os tettre kész fiatalok felé fordítsuk. A szegedi diákok felé, akik huszonévesen is vállalták, hogy sorsuk képviseletét saját kezükbe veszik. Mertek nagyot álmodni és Kiss Tamás, Lejtényi András és Gönczöl Dezső vezetésével, a kockázatokat nem latolgatva létrehozták a MEFESZ-t, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét. A szegediek bátorsága abban állt, hogy a DISZ alternatívája mertek lenni. Nem köntörfalaztak, hanem nyíltan megfogalmazták céljaikat: A szövetség célja, hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság, mely a nemzet agyát van hivatva képviselni, ne közönyös passzív tömeg, ne gyáva, gerinctelen és önző réteg legyen, hanem népéért, hazájáért, boldogabb jövőnkért harcoló bátor, lelkes sereg.
A forradalom előestéjén már a pécsi, soproni, miskolci és budapesti egyetemisták is csatlakoztak, október 23-án pedig a Műszaki Egyetemen a már korábban megfogalmazott követeléseket öntötték formába. A 16 pont között szerepelt többek közt a szovjet csapatok kivonása, a politikai foglyok szabadon bocsátása, a többpártrendszer és a szabad választások, egyszóval a független, demokratikus Magyarország igénye. Délután a diákokhoz csatlakozott a Petőfi Kör, az Írószövetség, a felvonuló menet már 50 ezres tömeggé duzzadt mire a Petőfi szoborhoz ért.
Érdekszférák meghúzott határvonalaira-, és nagyhatalmi játszmákra fittyet hányva egy önmagát kormányozni képes ország ígéretével állt a hallgatóság elé minden szónok. A fiatal színművész, az Árpád Gimnázium egykori diákja, Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti Dalt, a diákok felolvasták követeléseiket, az írószövetség elnöke a szervezet kiáltványát. Óbudán is izzott a levegő. Megalakult a kerületi Nemzeti Bizottság parasztok, kisiparosok, értelmiségiek együttműködésében. Jelen voltak az egykori pártok helyi vezetői és az egyházak képviselői is. Ugyancsak a kerületben alakult Ifjúsági Forradalmi Tanáccsal karöltve közvetítették a lakosság felé a hiteles forrásból származó híreket és részt vettek a segélyezésben, az óbudaiak élelmezési ellátásában. Ezekben az októberi napokban soha nem látott egységbe tömörült a magyarság.
A szabadságharc felemelő pillanataiban a nyugat sem fukarkodott a jó szóval. Kitartásra buzdított a Szabad Európa Rádió és csak kevesek hallották meg, Eisenhower gondosan becsomagolt üzenetét, mely szerint Amerikának nem érdeke a status quo felborítása, az Egyesült Államoknak nincsenek közvetlen érdekei kelet-Európában. Moszkvába ezt az üzenetet küldte: “Washington Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből nem tekinti úgy, mint a magyarok NATO-tagságának első lépését.”
1956-ban a polgáriasult nyugat – merjük kimondani – hazugságával megpecsételte a forradalom sorsát. Ha azonban kárhoztatjuk nyugat-Európa gyávaságát, meg kell említenünk a spanyol Franco tábornok bátor szerepvállalását is. A nemzetközi elszigeteltségben élő ibériai ország egyedüliként állt a magyar felkelők pártjára. Nem retorikában, igazolható tettekkel. Mintegy 100 ezer spanyol katona és nagyobbrészt önkéntes toborzását követően november elején csak arra vártak, hogy a semleges Ausztrián át Magyarországra léphessenek. Az emigrációban élő Czilchert Aurél egykori ludovikás tüzér főhadnagy katonai szállítógépen kísérte volna a légió felszerelését, a páncélelhárító rakétákat Münchenen át Budapestre. Az amerikai kormány azonban nemhogy nem támogatta a spanyol szándékot, de a washingtoni kormány utasította a madridi amerikai nagykövetséget, hogy minden eszközzel akadályozzák meg a spanyol segítségnyújtást.
Több százezer magyar– köztük az ENSZ-nél Spanyolország támogatását kérő Habsburg Ottó – közös akarata sem volt elég ahhoz, hogy a két világhatalom paktuma fel ne őrölje forradalmunkat.
A szabadságunkat sohasem sikerült kivívnunk, azt 1989-ben ajándékba kaptuk. A sors különös fintoraként egy felvilágosult szovjet pártfőtitkár ajándékaként, a külföldi csapatok kivonása által. Mindez abban a korban történt, amikor mindannyian naiv bizalommal tekintettünk a gazdag nyugat-Európa felé. Ma már tudjuk, a mi szabadságunk rontotta komfortérzetüket. A francia és brit kormány pedig – ha csak tőle függ – ’89-ben is cserbenhagyta volna a keleti érdekszféra országait. Margeret Thatcher arról biztosította a szovjet vezetést, hogy Nagy-Britannia és az USA megértést fog tanúsítani, ha a Szovjetunió beavatkozik a Varsói Szerződés fenntartása és a Szovjetunió biztonságának megőrzése érdekében. Mitterrand francia elnök egyenesen a szovjetekkel való összefogást is felvetette a német újraegyesítés megakadályozása érdekében. Így nézett ki a nyugati hatalmak szabadságszeretete.

És mi, a pesti srácok gyermekei itt állunk ismét kiszolgáltatottan, fegyvertelenül szemben az újkori hazugságokkal. Az igazságbeszédnek hazudott hatalomféltés örököseinek gyűrűjében. Ismét úgy érezzük, hogy szabadságunk újra veszélyben van. Nemzeti önrendelkezésünk a pénzügyi kiszolgáltatottság szakadékának peremén egyensúlyoz. Szabadságunk erősen korlátozott, mert hitelintézetek öltönyös gyarmattartói szabják meg lehetőségeinket. A szocialista igazságosság az ötvenes évekhez képest jottányit sem változott. Utassy József Zúg március című versének sorait idézem: barátom: Lopnak a bőség kosarából, A jognak asztalánál lopnak, Népek nevében! Valóban, az uralkodó elit saját politikai érdeke szerint működteti a titkosszolgálatokat, és holdudvarának személyes előnyszerzésére használja a közvagyont.
És a nyugat…, a szabadságféltő nyugat a kárpát-medencei magyarság megmaradásának ügyében egyelőre közömbös. 1956 álma, a magyar szabadság ismét csorbát szenved. Úgy vélem a kibővített unió igazi próbája a szlovákiai nyelvtörvényhez való viszonya lesz. Több millió magyarnak fogja meghatározni az Európai Unióról alkotott képét. Hamarosan el fog dőlni, hogy az egész kontinenst összefogó szervezet a szolidaritást és a többi hangzatos szólamot képes-e tartalommal megtölteni. Ha a szlovák nyelv diktatúrája, e kirekesztő és rasszista nyelvtörvény felett ismét szemet huny a finom és civilizált nyugat, azzal azt üzeni nekünk, hogy a szolidaritás és emberi méltóság nem európai érték, hogy az igazságnál ma is sokkal fontosabbnak ítéli a beletörődés nyugalmát.
Ezt üzente 1956-ban szüleinknek, erre derült fény 1989-et illetően is. Most eldől, hogy ezúttal képesek lesznek-e kiérdemelni gyermekeink bizalmát. Az októberi forradalom áldozatainak, megnyomorított és megbélyegzett felkelőinek emléke arra kötelez minket, hogy a tétlenség hazugságát soha ne fogadjuk el.
Csak, ha érvényt szereztünk a magyar nemzet jogos követeléseinek, akkor válhatunk az ’56 egyetemistái által megálmodott közösséggé. Nem gyáva, gerinctelen és önző senkiháziakká, közönyös passzív tömeggé, de népéért, hazájáért, az élhetőbb jövőért harcoló bátrak seregévé.
Ennek záloga Márai Sándor által megfogalmazott gondolatokban keresendő:
„Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereket. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el, az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, amikor mindenki kiabál: “Igen, Igen!” Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag, hangosan és mell veregetve tiltakozni ellene. A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha minden nap, minden öntudatoddal, az igazságot szolgáltad.”
Óbuda ’56-os névtelen hőseinek egykori szerepvállalását a hazugság tagadása ösztönözte. Akkor és ott, tudták, hogy mit kell tenniük.
Hajtsuk meg fejünket emlékük előtt!