busbalazs.hu

Kommunizmus áldozatai – 2007

A magára maradt Európában,
csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz,
ha soha és sehol el nem áruljuk, és
soha, sehol – még közvetve sem
– igazoljuk a gyilkosokat. 
(Albert Camus: A magyarok vére.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

17 esztendő telt el azóta, hogy a diktatúra gyilkos ideológiája, a Marxizmus-Leninizmus a történelem szemétdombjára került. 1989-90-es rendszerváltoztatás azokon múlott, akik a legnehezebb időkben sem adták fel. Rajtuk, akik végigélték a felszabadításnak hazudott szovjet inváziót, a vörös hadsereg részeg üzekedőinek gyilkos erőszakát. Akik Recsken tűrték az ÁVH verőlegényeinek válogatott kínzásait.
A sötét és reménytelen 50-es évek fiataljain is múlott. Akik 1956-ban azt akarták, hogy mint magyar emberek emelt fővel, egyenes derékkal állhassanak meg. Ők tudták mit tesz az: volt szerencséjük halálra unni magukat az ország megszállásának vagy a „nagy októbernek” nevezett tragédia aktuális évfordulójára rendezett iskolai ünnepélyeken, fagyoskodhattak Sztálin temetésén, s napszúrást kaphattak a soron következő szovjet emlékmű avatásán. Eközben március 15. tanítási nap volt, s azt hallották, hogy Petőfi kommunista agitátor, Magyarország pedig a nácik utolsó csatlósa volt.
Ott voltak a megalakuló fegyveres csoportokban és vállalták a kezdettől fogva egyenlőtlen, esélytelen és reménytelen harcot. 
Nem azért, mert hősök akartak lenni. Nem akartak iskolai tananyag lenni! ÉLNI szerettek volna! Emberhez méltó, szabad életet szerettek volna élni. Valaki egyszer azt mondta, hogy a szabadság olyan, mint a levegő. Ha van, észre sem vesszük, s ha nincs, meg lehet halni nélküle. Sokan megérezték mit jelent szabadon élni, és nem voltak hajlandók kevesebbel beérni, mint a szabadsággal. És tudták, hogy mit kockáztatnak, tudták, hogy mindenük, az egész életük rámehet erre a reménytelen harcra. Ott voltak azok között, akiknek a lélegzete odafagyott a pesti utcák macskakövéhez, annak a rettenetes november 4.-ének ködös reggelén, azután, hogy a Sváb-hegyen felállított magyar légvédelmi üteg kétségbeesett, s egyre gyengülő tüzelése jelezte a városnak, hogy mindennek vége. 
S ott voltak azok között, akik Nyugaton, a szabad világban keresték a boldogulást, s akiknek többségét évtizedeken keresztül rettenetes honvágy kínzott, a szülők, a testvérek és mindaz után, amit összefoglalóan csak szülőföldnek szoktunk hívni.
Ott voltak azok között, akik itthon maradtak, leülték a börtönbüntetéseiket és másodrangú állampolgárok lettek. Évtizedeken keresztül hallgatniuk kellett mindenről, amin keresztül mentek. Éltek, ahogy lehetett, ki két szívinfarktus között, közönybe burkolózva mások az alkoholizmus önpusztító felejtésének segítségével. Hányan osztották Márai egyedüllétről írott gondolatait: „Nincs nő, nincs barát, nincs emberi kapcsolat, mely idővel meg ne alázna. Maradj udvarias és magányos…”
Bitó, börtön, kiszorítottság, magány. Hány köztünk élő magyarnak jelent ez személyes vagy családi sorstragédiát? Száma sincs a kommunizmus áldozatainak.
Most őrájuk emlékezünk. Azokra a névtelen százezrekre, akik a Kádár korszak sunyi, megalkuvásokra épülő puha diktatúrájában is megőrizték tartásukat és eszményeiket. Abban a mérhetetlenül romlott rendszerben, ahol még a barátság szó is elvesztette valódi jelentését, s a valóságban a besúgó szinonimájává korcsosult. Ez volt az a kor, amelyben a bizalom is a kommunista újbeszél része lett, a párt iránti lojalitás kulcsfogalma. És mégis, mindennek dacára élt a hit, hogy a szabadság friss levegőjén egyszer begyógyulhatnak a sebek.
Valaki egyszer azt mondta, a kommunizmus olyan, mint az atombomba, az a legszörnyűbb benne, ami utána következik. És ezt érezhetjük akkor, amikor az arcátlanság mélységes mély kútjába nézünk és hamis próféták hamis jövendöléseit hallgatjuk. Magunk körül látjuk, a szocialista ember nem vész el, csak átalakul. Más érdekek szolgálatába szegődik. A magasztos célok nevében, az egész társadalom ellenére tesz.

Tisztelt egybegyűltek!

A XX. század szégyene, hogy mindkét totalitárius államtípus a szabadsághiányos állapotban lelte meg megvalósulásának útját, s próbálta ideológiáját rákényszeríteni az egyénre, akitől elvárták, hogy elfeledje önálló akaratát, vágyait, családját, nemzeti hovatartozását és történelmét. Nekünk, magyaroknak is mindig újra és újra meg kell harcolnunk azért a szabadságért, amelyért apáink, nagyapáink, dédapáink már megharcoltak.
Mert az örök értékek dolgában nincs kompromisszum. A jó és a rossz, a hős és az áruló, a vértanú és gyilkosa, a szabadság és zsarnokság között nincs középen az igazság. „… olyan ez, mintha egy tárgyalóasztal közepén egy hulla feküdne kiterítve. Egy hulla fölött nem lehet tárgyalni.” – írta Bibó István 1956-ban. Nagy dolgokban az értékválasztás biztonságától és bátorságától, az elszánástól, az igaz ügybe vetett hittől függ a sorsunk. Bízzunk hát magunkban, bízzunk hőseinkben!

Köszönöm, hogy meghallgattak.