busbalazs.hu

Méltóság Mezeje

„A remény nem optimizmus. Nem meggyőződés, hogy valami

jól fog végződni, hanem bizonyosság, hogy valaminek értelme

van, függetlenül attól, hogy hogyan végződik.”

Václav Havel

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Olyan időkben élünk, mely egyszerre átláthatatlanul bonyolult és triviálisan egyszerű. Sokak hajlamosak az eredmény, siker és hatékonyság szemszögéből szemlélni környezetüket. Azonban, mint látjuk, sikerek és bukások követik folyton egymást. A hatalmas erőbefektetéssel felépített globális rendszereket is egyik percről a másikra söpörheti el a válság szeszélye. Termelő és szolgáltatató iparágak százai omlanak össze, egzisztenciák hullnak darabjaikra pillanatok alatt, az ember pedig – aki csupán a hasznosságban és anyagelvűségben hitt, kiszolgáltatottan szembesül saját korlátaival.

Ezek az események gyakran a megvilágosodás perceit hozzák magukkal. Ilyenkor lesz újra felfedezett fogalom a szolidaritás, az önzetlen szolgálat és az altruizmus. Amikor az emberi kapcsolatokat átjárja a kétség, megerősödik az egymásrautaltság érzése is. A megváltozott életállapot – nevezhetjük krízisnek is – új gondolatokat hív elő belőlünk. Felnyílik a szemünk, és felszínre kerülnek a mélyebb összefüggések. A kitáguló látótérben olyan értékeket vehetünk észre, melyek korábban nem játszottak életünkben semmilyen szerepet, mert egyéni érvényesülésünk szempontjából érdektelenek voltak.

Új kérdésekkel találjuk szemben magunkat, s nekünk válaszolnunk kell rájuk. Hogy vajon meglátjuk-e a rászorulóban, a bajbajutottban, a szenvedőben az embert? Tudunk-e feléjük empátiával fordulni? Tudatosul-e bennünk, hogy csupán néhány év vagy évtized választ el bennünket is attól, hogy tevékeny, cselekvő emberből magunk is kiszolgáltatott, esetleg magatehetetlen idősekké válunk?

„Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Egy kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem.” – írta Márai Sándor 1943-ban, Füves könyvében. Az emberi méltóság elismerése, az őszinte odafordulásban megjelenő tisztelet nem a golf pályán, nem is feltétlenül a konferenciateremben, üzleti tárgyalások alkalmával válik igazi erénnyé, hanem akkor, amikor legyőzzük önmagunkat és vállaljuk a szembenézést a nyomorral, elhanyagoltsággal, a végzetes betegséggel, kiszolgáltatottsággal, egyszóval mindazzal, ami nem része hétköznapjainknak, amitől igyekszünk távol tartani magunkat.

Félünk a végső elmúlástól, mert a sikeréhes, teljesítményelvű, logikai alapokon nyugvó világ számára nem magyarázható jelenség ez.

Giovanni di Bernardone élete és halála gyakran jut eszembe. Nem csak azért, mert erkölcsi iránytűvé lett az által, ahogyan a gazdag assisi kereskedő, kicsapongó nagyvilági fiából a leprások istápolója, majd később a ferences rend megalapítója lett, hanem azért is, mert tranzitusa révén megmutatta, hogy a halál az élet szerves része, mely csak azoknak szomorú kudarc, akik a földi világban maradnak, küzdelmeikkel, félelmeikkel körülvéve.

Minden gyermek megszületése páratlan és döbbenetes csoda. Anyaként ez teljesen átérezhető; de férfiként és apaként is egészen katartikus élmény, állva a szülőágy mellett átélni egy új élet világra jöttét. A csecsemő biztonságának érdekében mi is, az orvosok is, a vele kapcsolatba kerülő emberek mind igyekeznek mindent megtenni, féltő gondoskodás övezi a kicsit. Óráról órára, percről percre figyeljük hogylétét. A halál sem más azt hiszem, mint kapunyitás egy új létezés felé. Ha ezt el tudjuk fogadni, érthetővé válik, hogy miért jár a halálba menők számára is az a gondoskodó szeretet, amit annak idején születésünkkor megkaptunk.

A gyermekekben még megvan a halál tényének feldolgozását megkönnyítő természetes nyitottság, melyet a múló évek fokozatosan kigyomlálnak a városi civilizáció szabályai között élő emberek lelkéből. Pedig tőlük tanulva kell tanítanunk őket a szenvedés elfogadására, a földi élet véges voltára és arra, hogy egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.

Végezetül Pilinszky János gondolatát ajánlom mindannyiuknak, merítsünk belőle erőt vívódásaink és félelmeink leküzdéséhez: A tengerbe vissza-visszatérő vizek “belehalnak” a tengerbe. Valójában azonban nem szűnnek meg – csupán hazatalálnak.