busbalazs.hu

Simone Weil: Ami személyes, és ami szent

Simone Weil (1909 – 1943) a huszadik század egyik legismertebb keresztény gondolkodói közé tartozik, noha művei csak halála után kerültek a nyilvánosság elé – ezekből válogat ez a könyv is.

Rögtön itt, az elején szeretném megjegyezni, hogy noha mindegyik írása Isten és ember kapcsolatával foglalkozik, a könyv mindenkinek érdekes lehet, akár hívő, akár nem – ha más miatt nem, már csak a szellemi kihívás miatt is.

Weil élete több, mint tiszteletreméltó: legtöbbünk számára egyszerűen megismételhetetlen (s alighanem vannak olyanok, akik szerint értelmetlen is). Egyetemen tanult, egy ideig tanított is, aztán meghasonlott addigi eszméivel és egészen fiatal korában beállt egy gyárba dolgozni, maga mögött hagyva az addigi, viszonylagos jólétet, elképzelhetetlenül sok szenvedésre és nyomorúságra cserélve fel azt. Egészsége hamar bele is roppan a megfeszített munkába, ekkor tér vissza szüleihez, és ekkor kezdi el gondolatait rendszerezni, lejegyezni.

Sok gondolata nem is lenne igazán hiteles, ha nem állna mögötte az a rendkívüli erőfeszítés, amit annak érdekében tett, hogy mindent közvetlen közelről, a maga teljességében tapasztaljon meg. Írásaiban ezért nyoma sincs türelmetlenségnek, elbizakodottságnak – noha egyes dolgok ellen (vagy mellett) igen határozottan lép fel. Tulajdonképpen ez az, ami igazán szimpatikussá teheti őt hívők és materialisták számára egyaránt: minden, amit mond, amögött ott van a személyes megtapasztalás, és ez lehetetlenné teszi, hogy egyszerűen csak lesöpörjük az asztalról, még akkor is, ha történetesen nem értünk egyet vele, vagy nem tudunk hitében osztozni.

Gondolatmenete mindenhol teljesen világos és egyszerű; ugyanakkor mégsem csak triviális dolgokkal foglalkozik, sőt sokszor kifejezetten meglepő az a merészség, amivel szembefordul a megszokott, bejáratott gondolatmenetekkel. (Talán ez azért is lehetett könnyű számára, mert “hivatalosan” soha nem volt keresztény; zsidó származású volt, nem keresztelkedett meg soha – nem is kötődik semmilyen felekezethez sem, teljesen szabadon kereste Istent és az igazságot).

A válogatás öt nagy fejezetre oszlik. Az elsőben (Ami személyes, és ami szent) általános gondolatokat olvashatunk az istenkeresésről, Isten és ember viszonyáról; a második (Lelki önéletrajz) sokkal személyesebb, Weil személyes élményeit, gondolatait tartalmazza. A harmadikban feljegyzéseiből, füzeteiből válogattak a szerkesztők – őszintén szólva szerintem ez a könyv legkevésbé érdekes része. Pont az a gondos megalapozottság hiányzik belőle, ami a legmegkapóbb benne; nehéz is folyamatosan olvasni ezeket a töredékeket, és elég sokszor ütközünk ismétlésekbe. A negyedik fejezetben a kortársak (Vas Istvántól VI. Pál pápáig) véleményét ismerhetjük meg Weilről, míg az ötödikben találhatóak a jegyzetek – ez utóbbiak szintén nem mindig jól sikerültek, néha egy kicsit túlságosan is tudálékosak, íróik mintha nem mindig tudnának a bírált művekig felérni.

Miben is áll hát Weil igazi jelentősége? Legfontosabb szerintem az, hogy példát mutat – lehet világnézetünk bármilyen, egy dologban mindenképpen tekinthetjük példaadónak: a lelkiismereti szabadság és a tolerancia egyértelmű, következetes alkalmazásában.

Balás Márk