busbalazs.hu

Tanévnyitó Zsigmond Király Főiskola 2009

Elnök asszony, Rektor-helyettes Úr, tisztelt diákok, Hölgyeim és Uraim!

Egy életpálya kezdeti lendülete, nosztalgia vagy csak egyszerűen az emberi természetből fakad, mindenesetre tény, hogy a megkérdezettek többsége életének legkedvesebb időszakaként emlékezik a felsőoktatási intézményekben eltöltött éveire. Amikor kevés pénzel a zsebben, mégis határtalan szabadsággal nézett a mindennapok elé a diák, várta a nyári szünetet, a nagy utazásokat, régi barátokat, új szerelmeket, a kalandot.

Nos a mai nappal kezdetét veszi az új szemeszter, a hangsúlyok áttevődnek, közelebb kerül a diákokhoz az íróasztal, a könyvtár, a szemináriumok világa, a szabadság is mintha egy kicsit szűkebb keretek közé kerülne, ám a vizsgák és szigorlatok sikeres teljesítése után ismét kitágul a világ. A diáklét természetes ritmusa ez.

Embere válogatja, hogy csupán a sors hozta akadályként tekint a főiskola által támasztott követelmények teljesítésére a tanuló, vagy olyan lehetőséget lát benne, melynek eleget téve, a valódi ismeretek megszerzése által élete céljához juthat közelebb. Bízom benne, hogy önöket ez utóbbi motiváció indítja az újabb tanévre.

Voltak idők, amikor rendkívüli ambíció és elhivatottság, sok esetben pedig még a világnézet és családi háttér elkendőzése által vezetett csak az út a felsőoktatásba. Mára ez megváltozott, az előzetesen megkövetelt tudásanyag minősége némileg csökkent, kitágult a horizont, s felértékelődött a tandíj megfizetésének képessége. Az oktatásban a közérdek-, azaz a versenyképes tudás átadása mellett, mind nagyobb teret nyert az egyetemek és főiskolák fenntarthatóságának anyagi szempontja.

Ha a dolgok gyökeréig ásunk, azt kell látnunk, hogy –évszázadok hagyományaként – ma is él a vagyonban testet öltő előjogok rendszere. Részben ez az oka, hogy a fiatalok körében terjed az a nemkívánatos szemlélet, mely az oktató és diák viszonyrendszerében a diákjogokat teszi hangsúlyossá, a „megfizettem, nekem ez jár!” mentalitás hódít, miközben alig esik szó a másik serpenyőben lévő kötelességekről. A fiatalokat jellemző lázadás, a kritikus távolságtartás a megszokottól, hagyományostól akár még a hibás struktúrák megújításának is hajtóerejévé válhat, ezért nem mondhatunk sommás ítéletet mindarról, ami elsőre zavarónak tűnik ebben. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az esetek döntő többségében az idő múlásával a korábbi lázadók épp azokat a magatartási formákat veszik át, melyek konformizmusát korábban ostorozták.

Ezért azt kívánom nektek, hogy a tanulmányaitok során legyetek kétkedők, kérdezzetek, vitatkozzatok, de ezt mindig és kizárólag az igazság pontos megismerésének igényével tegyétek. Az öncélú, verbális erőfitogtatás sehová sem vezet. Nektek, hallgatóknak a tanulás az elsődleges kötelesség. Ha pedig oktatóitok izgalmas, vitákra sarkalló előadásokon saját ismereteiket megosztják veletek, ne legyetek restek ezt elismerni, hisz a tekintély tisztelete a hagyományos tanuló-mester viszony alapja. Még akkor is igaz ez, ha a ma felnőttjei – úgy általában – nem lehetnek büszkék a fiatalságnak szánt szellemi és erkölcsi útravalóra.

Mindezek puszta tudomásulvételén túl vajon van-e teendőnk? – tehetjük fel a kérdést. Azt gondolom, igen. Mert mi, túl a negyedik ikszen, aktív alakítói voltunk és vagyunk annak a közmorálnak, melybe a ma fiataljai beleszülettek, szocializálódtak. Az egyéni döntéseink, erényeink, esetenként botlásaink összegződnek az országot általánosan jellemző hangulatban.

Széchenyi István Hitel című munkájának záró mondata így hangzik: „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; én azt szeretem hinni: – lesz!”

Hogy a Magyar Köztársaságnak nevezett állam élhető és mindenki által szerethető országgá válik-e, hogy lesz-e ereje állni a versenyt, az az oly sokat kárhoztatott, mégis kulcsfontosságú oktatási rendszerünkben rejlik. Ugyancsak Széchényi szavai szerint ugyanis „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” A megszerezhető ismeretek átadása azonban ki kell, hogy egészüljön azokkal az emberi értékekkel, melyek könyvek fölé hajolva nem sajátíthatók el. A jó és a rossz megkülönböztetésének képességét kell kifejlesztenünk magunkban, és a könnyen megszerezhető, látszatsikerek csábításának való ellenállás erényét. Ha mi, a szülők generációja nem szolgáltat vállalható és követendő mintákat, vajon mitől válna jobbá a közmorál? Azt hiszem, hogy ennek a hosszan tartó megújulási folyamatnak a kiindulási pontja a helyi kis csoportokban, közösségekben keresendő. Csak alulról építkezve képzelhető el valódi változás, onnan kell elkezdeni, ahol még átláthatóak a személyközi kapcsolatok, ahol még az adott szónak becsülete van. Reményeim szerint e kívánt megújulási folyamatnak Óbuda belátható időn belül haszonélvezőjévé válhat.

Hogy egy település mennyire képes az egyetemek, főiskolák számára vonzó perspektívát nyújtani, pontos mutatója annak, hogyan gondolkodnak róla a határain kívül állók. Nos örömmel jelenthetem, hogy városrészünk a felsőoktatás területén bíztató jövő elé néz, igazi campussá válhat, hisz az Aquincumi Technológiai Intézet elindulásával rövid idő múlva, már három magas szintű szakképző intézményt is magáénak tudhat a kerület. Többől van itt szó, mint három épületcsoportról. Mindaz a dinamizmus, pezsgés, mindaz a jövőbe vetetett hit tükröződik ebben, ami egy sikeres város, egy sikeres ország vízióját vetíti elénk.

Azt kívánom mindannyiuknak, hogy ebben az alkotni vágyásban találják meg feladataikat, s ezen keresztül számításukat. Járjanak nyitott szemmel, szerezzenek akár külföldön is tapasztalatokat, de tudásukat itthon kamatoztassák. Óbudát pedig a későbbiek során ne csak nosztalgikus emlékeik között tartsák számon, hanem járják be minden zugát, élvezzék szolgáltatásait, és olyan városrészként ismerjék el, ahová érdemes évek múltán is visszalátogatni.

Márai Sándor sorait ajánlom zárásként az új tanévre útravalóul:

„Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem.

A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudatoddal, az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.”

Köszönöm, hogy meghallgattak.