busbalazs.hu

Harrer Pál szoboravató beszéd – 2010

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Már az emlékezet szürke homályába vész a kor, amikor Magyarország fővárosa, Pest-Buda a Duna másik partján lévő településekkel, az inkább turisztikai célpontnak számító valódi Budától, és a város ókori bölcsőjétől, Óbudától kulturálisan, gazdaságilag és közigazgatásilag is meglehetős távolságban élte mindennapjait. Az ország vezetői, a magyar országgyűlés felsőháza üléseit is a mai Olasz Intézet falai között bonyolította, alsóházának pedig a Nemzeti Múzeum egyik nagyobb terme adott otthont. A kiegyezést megelőző időszakban csupán 400 ezer fő lakta a várost, míg a lélekszám Óbudán alig több mint ennek tizede volt. Harrer Pál tehát egy olyan nagyreményű kisváros polgármesteri székét nyerte el 1872-ben, melynek akkor még sem Csillaghegy, sem pedig Békásmegyer nem alkotta részét. A szőlőtermelő kis mezőváros átlátható és így jól irányítható településként működött. Az önálló város, Óbuda első polgármestere azonban látta, mi több, maga is szorgalmazta nagy Budapest közigazgatási egységbe fogását. Nem fűtötték személyes városvezetői ambíciók, a városegyesítés után munkáját Budapest szükséges és mielőbbi fejlesztésének rendelte alá. Ebben elsősorban Kamermayer Károly Budapest polgármestere volt partnere, semmint Ráth Károly főpolgármester, aki inkább csak reprezentatív szerepet játszott, városvezetői munkájában is inkább a kormány iránti lojalitás vezette.
Tennivaló volt elég. Korszerűsíteni kellett a közúthálózatot, a lakosság növekvő lélekszámára tekintettel bővíteni a víz- és csatornarendszert. Harrer Pál egészen 1886-ig mint Óbuda elöljárója végezte munkáját, mely inkább volt szolgálat, mint önmegvalósítás. Harrer Pálról fia, Ferenc így vall: „mindig tárgyilagos volt, a dolgokat érzelmek és szenvedély nélkül szemlélte. E tulajdonságok fejlesztették ki élete vezető elvét: a közérdek mindenek fölé helyezését.”
Hogy értsük, milyen körülmények között éltek a századfordulót megelőző évtizedekben a budapestiek, érdemes pár szóban összefoglalni a kor hangulatát, az óbudai polgárok korabeli életszemléletét, felvillantani igényeket, gondolatokat. Ehhez a húszas, harmincas évek legismertebb óbudai írójának, a városrész történelmét mai napig meghatározó szerző, Krúdy Gyulának sorait hívjuk segítségül:
Mindenki másképpen képzeli a mennyországot. Az óbudaiak 1867 óta azt hiszik, hogy akkor jutnak a mennyországba, ha már a maguk hídján mennek át a másik világra a Dunán.
Több mint hatvan esztendeje vették a fejükbe, hogy csak akkor jut minden óbudai ember a mennyországba, ha a dunai hídon sétálhat oda.
Tudniillik hatvan esztendő előtt, amikor Óbudára megint szükség volt, hogy Budapest területe fővárosi arányokra növekedjen, valaki, talán Andrássy Gyula vagy Tisza Kálmán, bolhát eresztett az óbudaiak fülébe. “Ha jól viselitek magatokat, megint kaptok hidat a Dunára, mint a rómaiak idejében, de még IV. Béla, a szerencsétlen magyar király idejében is volt híd Óbudán.” Így egyeztek bele, hogy Óbuda egyszerű városnegyedként, harmadik munkatársként az úgynevezett fővároshoz csatoltassék, holott az igazi, ősi főváros maga Óbuda lett volna. A főváros kellős közepének a Flórián téren kellett volna lennie, mert már így volt több mint ezer esztendő előtt, amikor a római konzulok, majd Attila, a hunok királya, de leginkább Árpád vezér uralkodott és trónolt székhelyén, Óbudán, s a fent említett úriemberek legalábbis nyomtak annyit a latban, mint a pesti polgármesterek.

De mit meg nem tenne az ember egy hídért?
Az óbudaiak beleegyeztek, hogy a magyar főváros centruma Pesten legyen, a pesti városházáról igazgassák ezentúl Óbudát is, a plébániai templom tornya pedig legfeljebb arra szolgáljon, hogy időjárási mutatója legyen a fővárosi népnek: ha felhőfátyolba burkolózott, akkor bizonyosan megjött az esős idő az északnyugati hegyvidék felől. – Majd megváltozik minden, ha egyszer hidunk lesz, amely éppen a plébániatorony árnyékánál kezdődik a Dunán: mégpedig azon a helyen, ahová déli tizenkét órakor a torony keresztjének árnyéka esik – vigasztalgatták magukat az óbudaiak, amikor mind kevesebbet kérdezték meg véleményüket a fejlődő, növekvő, virágzó Pesten.

Eddig az idézet Krúdytól, ennyit az óbudaiak hídjáról, a fülbe eresztett bolháról. Az elmúlt évtizedek tagadhatatlan fejlesztései mellett nem lehet nem észrevenni azt az erőforgácsoló keretrendszert, mely a rendszerváltás nyomán kialakult és szinte változatlan formában létező kétszintű önkormányzatiságban ölt testet. Akkor vagyunk az óbudai városegyesítő polgármester, Harrer Pál eszmeiségéhez hűek, ha párbeszéd és ésszerű kompromisszumok útján megoldást találunk e majd 2 milliós metropolisz irányítási gondjaira.
A felelőtlen ígérgetések kora tűnni látszik, Budapest, megújítása közeleg. Új városegyesítés küszöbén állunk. Itt az idő, hisz 20 év alatt szétesett Budapest, súlyos egyenlőtlenségek alakultak ki kerület és kerület között. Jövőjük és fejlődésük alakulását döntően a Fővárosi Önkormányzathoz fűződő politikai viszonyuk határozta meg, ami bénítóan hatott egyes kerületek működésére, míg más kerületeknek érdemtelenül kedvezményezett.

A régi pesti polgármesterek, ha útjuk elvezetett a harmadik kerületi Flórián téren, üldögélve a város fogatában és a város méltóságát jelentő lobogó tollas hajdú árnyékában; gyakran hallhatták a kiáltást:
– Megcsaltatok!
Hallotta ezt a kiáltást a spanyolszakállú Ráth Károlytól kezdve a legünnepélyesebb polgármestert jelentő Márkus Józsefig minden pesti polgármester, aki Óbudán átkocsizott, ha erre volt útja, de leginkább elkerülték ezt a panaszkodó városrészt, éppen a Flórián szobor megszólalása miatt.
De panaszkodva kiáltottak a polgármesterekre a szentlélektéri öreg szentek, – ezek a szakállas kőemberek, akik hosszú ideig, ez évig nem jutottak új ruhához; – kiáltott a Zsigmond tér szobra; – hogy a lakosságról ne is beszéljünk, amely “mindenféle kérelmekkel” zavarta a budapesti városháza nyugalmát.

Krúdy soraival, zsörtölődésével a fővárosi uraknak sok borsot tört az orra alá. A XXI. századi Óbuda vezetőjeként – mi tagadás, én magam is el tudok képzelni a jelenleginél harmonikusabb kapcsolatot.
Ha javul is majd a kapcsolatunk, az építés során óvatosan, fontolva kell haladnunk. Így int bennünket Pilinszky János erre: „A valódi cselekvés mindig minőségi, a mennyisége – ha nem is elhanyagolható – alárendelt szerepet játszik.”
Sokan vagyunk, akik számára fontos, hogy a városrész hagyományai fennmaradjanak, ismert alakjai ne tűnjenek el az emlékezet ködében. Ezért a magam, és minden óbudai nevében szeretném köszönetemet kifejezni Kutas László szobrászművésznek, amiért e nagyszerű alkotásával hozzájárult az óbudai öntudat erősítéséhez és a városkép kedvező alakításához.
Külön köszönöm Zalai Krisztinának Harrer Pál ükunokájának a polgármesterről készült festményt, melyet a tanácsteremben helyeztünk el.
Kívánom, hogy Óbuda főterének szegletében, Harrer Pál most felavatandó szobra legyen az erős és egységes Budapest, a megújult Óbuda és az új városegyesítés szimbóluma.

Köszönöm a figyelmüket.