busbalazs.hu

Emlékezés az elhurcoltakra – 2012

Tisztelt Megemlékezők!

Pilinszky János szavai jutnak eszembe, amikor évről évre összegyűlünk itt, az Óbudáról vallásuk vagy meggyőződésük miatt elhurcoltak emléktáblája előtt: Igazság, igazságosság, szeretet: e három szó egyszerre kulcsa földi és természetfölötti életünknek. Ugyanakkor: soha annyi csalást, igazságtalanságot és kegyetlenséget nem követtek el, mint éppen e három szó jegyében és nevében.

Ha kézbe vesszük az újságokat, nap mint nap találkozhatunk olyan híradásokkal, melyek magyar félmúltunk alakítóinak egykori szerepvállalásával és mostani megítélésével foglalkoznak. A tudósítások arról tanúskodnak, hogy közös múltunkkal való szembenézés a sanda politikai haszonszerzés terepévé vált. Komoly piaca lett a náci beszédnek, beszivárgott a Parlament falai közé is, és a politikai paletta szélein egyaránt fontos identitásképző erővé emelkedett. A veszélyre a magyar katolikus egyházfő is ráirányította figyelmünket, amikor így fogalmazott: A gyűlölködés, az antiszemita, a rasszista beszéd és cselekvés mindig mérgező. Mindegy, hogy ki teszi vagy mondja ezt, és mindegy, hogy miért, milyen okból vagy milyen célból – mindig elfogadhatatlan. Ha ebben egyetértünk, ha ezt elismerjük – és nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is – , akkor van esélyünk. Akkor megtaláljuk azokat a közös erkölcsi alapokat, amelyekre életünket, országunkat és jövőnket építhetjük.

Ehhez csupán annyit tennénk hozzá, hogy mivel a szélső jobboldali és szélső baloldali ideológia csupán színében más, lényegét tekintve egy tőről fakad, érdemi párbeszéd csak ezen gondolatok kirekesztése után indulhat. Volt idő megtapasztalni és megtanulni, hogy a voluntarista küldetéstudat nyomában mindig csak fájdalom és szenvedés jár.

Amint arra a történész Romsics Ignác nemrég rámutatott, mindössze csak Szálasi és Rákosi esetében alakult ki szélesebb körű társadalmi konszenzus. A többiekről ma is vita zajlik, ami helyes, ha megmarad a tudomány talaján és nem gerjeszt társadalmon belüli ellentéteket, ha nem válik a radikálisok kezében furkósbottá. Manapság, sajnos az egyszerű világmagyarázatok korát éljük, tehát nem meglepő, ha sokan vélekednek úgy, hogy a tények széles körű megismerése úri luxus, az elit elefántcsonttornyába való téma. Alig hallani a magyarországi zsidósággal kapcsolatos érvelő vitát. Süketek párbeszéde zajlik, s nem nehéz mögötte észrevenni az ebben érdekelt szélsőségesek politikai tematikáját. Ha egy szóval kellene jellemezni mindezt, azt kellene mondanunk: vállalhatatlan. A Novák Elődök és Dániel Péterek közéleti szereplése nagyon sokat ártott már eddig is a magyarországi zsidóság és az összmagyarság ügyének. Úgy gondolom, ilyen közhangulatban különösen nagy jelentősége van annak, hogy világszemlélettől függetlenül együtt róhatjuk le kegyeletünket az áldozatok emléktáblája előtt.

 

Tisztelt Egybegyűltek!

Churchill már 1937-ben azt írta a náci Németország törekvéseit látva: “Nem erény a gonosznak való hallgatag behódolás. A kegyetlenséggel és a rosszal való szembeszállás a férfi igazi ismertetője”.

A második világháború rémségei közt, a legkilátástalanabb helyzetekben is meghúzódik a háttérben a becsület és az emberiesség. Úgy helyes tehát, ha rögzítjük az Óbudai Téglagyárban összegyűjtött zsidók pártfogóinak nevét: Karl Lutz svájci alkonzul, és Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja. Sándor Iván író önéletrajzi regényében olvashatunk tevékenységükről:

Friedrich Born november 17-én nem tágít, amíg be nem engedik az Óbudai Téglagyárba. Amikor visszatér, elmondja, hogy „minden korú nőt és férfit látott az összezsúfolt tömegben, voltak tízéves gyerekek és nyolcvanéves aggastyánok. Egy-három nap alatt kialakították a nyugatra indított menetoszlopokat.

Karl Lutz Adler kocsija újra behajt a kapun. El kell hagynunk a téglaszárítót. Álldogálunk a sárban. Látjuk az autót. Kisgyerekek játszadoznak a pocsolyákban.

Ezekben az órákban Edmund Veesenmayer német birodalmi megbízott újabb táviratot küld Berlinbe: „A technikai nehézségek ellenére Szálasi hajlandó a budapesti zsidók eltávolítását energikusan folytatni.” Ugyanezekben az órákban kéri fel Karl Lutz és Raoul Wallenberg Angelo Rotta pápai nunciust, hogy adja át Szálasinak a semleges hatalmak Budapestre akkreditált képviselőinek a tiltakozó memorandumát.

Sándor Iván megrendítő életrajza is utal megmentőjére. Az ostrom utolsó heteit a Pannónia utca 36. alatti svájci védett házban tölti a család. Többször sorakoztatják őket, de Karl Lutz közbenjárására a ház lakói elkerülik a Duna-partra hurcolást.

Az Óbudai Téglagyárban összegyűjtött foglyok megpróbáltatásai is jelzik, a fékevesztett rendszer egy pillanatig sem ismert könyörületet. Magyarország 1941 és 45 közötti határain belül a háború előtt mintegy 900 ezer zsidó élt, a háború végére 255 ezren maradtak.

 

Tisztelt Megemlékezők!

 

A borzalmak időszaka, a kínzó emlékek fájdalma kitörölhetetlenül megmarad azokban, akik átélték a világháború éveit. Mi azonban, akiknek megadatott, hogy csak hírből ismerhessük mindezt, sem tekinthetünk hűvös kívülállóként a múlt eseményeire. Felelősségünk abban áll, hogy a sebeket gyógyító, higgadt párbeszéddel és kellő empátiával elősegítsük a megértést, és gátat szabjunk a ferdítések és féligazságok térnyerésének. Óbuda mindig befogadó település volt és az is marad. Azt üzenjük a testi erő kultuszát és a kollektív megbélyegzést hirdető szélsőségeseknek, hogy a náci gondolatot képviselőknek semmi keresnivalójuk errefelé.

Ezzel tartozunk elődeinknek, az áldozatoknak és családtagjaiknak, de saját magunk becsületének is.

Hajtsuk meg fejünket az Óbudáról elhurcolt áldozatok emléke előtt!