busbalazs.hu

Csillaghegyi országzászló avatása – 2012

Tisztelt ünneplő egybegyűltek!

Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.
Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv, három egymással válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.

Ekképpen fogalmazta meg intelmeit Kölcsey Ferenc 1837-ben unokaöccséhez írott, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című művében. A reformkor nagyjai valóban képesek voltak a nemzet felemelésének érdekében személyes áldozatokat is hozni, a cselekvő hazafiság példáját állítva mindannyiunk elé.
A későbbi idők történelmi hányattatásai, a bukott forradalmak és vesztes háborúk során csak elvétve adatott meg, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság szabadon, őszinte örömmel tehessen hitet a nyelvi közösségünkben megjelenő összetartozásunk mellett. Ezért is tölt el nagy megelégedéssel, hogy körünkben köszönthetjük azokat a nemzettársainkat, akik kerületünkben tettek az elmúlt időben állampolgársági esküt. Ők, majdnem kilencszázan a nemzeti köteléken túl immár helyi közösségünk részévé is váltak. Isten hozta őket.

Tisztelt egybegyűltek!
Mai ünnepünk történelmi hátterét nem csak ismerni kell, hanem megérteni is. Forgassuk hát vissza az idő kerekét. Az 1930-as években és a ’40-es évek első felében az ország számtalan pontján emeltek a négy égtáj felé néző lépcsőzetes talapzatot, s állítottak rá országzászlót. Az avatásukkor elhangzott szónoklatokat az ország megcsonkítása felett érzett fájdalom és az ebből következő hazafiság érzésének felszítása jellemezte. Bár a bécsi döntések kísérletet tettek e nyelvi és kulturális egység visszaállítására, amely az államhatárok megváltoztatásában is testet öltött; azonban – sajnálatos módon a náci Németország nagyhatalmi akaratának árnyéka vetült rá. Az etnikai revízió után korabeli híradók fekete-fehér filmkockái a felhőtlen örömünnep képét vetítik elénk, mégis nehéz elvonatkoztatni a II. világháború felé sodródó, saját nemzeti sérelmeinek foglyává váló közhangulattól és a veszélyes gondolatok térnyerésétől. Talán ezért is folyik vita mind a mai napig a kommunizmus évei alatt elbontott országzászló talapzatok és lobogók visszaállításáról, illetve a hozzá kapcsolódó irredentizmus fogalmáról.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bár ezen a helyen álló, 1941-ben emelt országzászló már a visszatért országrészek dicsőségét is hirdette, sokakat Magyarország hadba lépésére is emlékeztetett. A mai nappal azonban lezárunk egy történelmi fejezetet, s egyben az országzászló által képviselt szimbolika új tartalomára irányítjuk a figyelmet. A most felavatott emlékpont már nem elsősorban a keserűség érzését hordozza, így nem is lehet a múltba merengők önemésztésének zarándokhelye. A Kárpát-medencei magyarság lelki és szellemi újraegyesítését akadályozó országhatárok ugyanis már leomlottak, s június negyedike immár a nemzeti összetartozás élményét kell, hogy elősegítse. Óbuda XIX. századi történelme éppen azt mutatja, hogy sváb vendéglősök, zsidó kereskedők és magyar gazdák miképpen éltek itt együtt, egymás boldogulását segítve. Azt is példázza egyben, hogy az óbudai befogadó közösség számára természetes volt a kulturális és vallási különbözőség elfogadása, ebből következően pedig értelmezhetetlen a nacionalista szembenállás. Helyi közösségeinkben egymásra vagyunk utalva, így az összetartozás nem csak a határok két oldalán élő magyarok között értelmezhető; a határainkon belüli nemzeti kisebbségekkel vállalt sorsközösséget is jelenti.
Éppen ezért nincs szükségünk a Trianont övező indulatokra, és a magyarságukat erőszakosságig demonstrálni kész bajkeverőkre. Elég volt a magyarságteljesítmény méricskéléséből, és az ezen alapuló nemzethez tartozás kisajátításából! A határon belüli kisebbség és a határon túli többség nacionalista provokálásából. A futballstadionok nyelvezetén előadott összmagyar érdek képviselete egyszerre szánalmas, nevetséges és ezért elfogadhatatlan.
Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.

Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázas.
Mindíg önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan
egész az égben,
s hirdet valamit
rajongva.

Kosztolányi Dezső 1925-ben írott költeményéből a küzdelmeink üzenete rajzolódik ki. A nemzet sorsfordító pillanatainak magasra emelt zászlaját látjuk magunk előtt. A most felavatott lobogó azonban a XXI. század emberének újraértelmezésére vár. Ennek a közösségnek tagjaként mondhatom: számunkra már elsősorban a hazaszeretet jelképezi, így – ha nem is hivatalosan – de részévé válik nemzeti szimbólumainknak. Övezze védelem és megbecsülés, egyben sarkalljon ország jobbító munkára!
A nemzetek Európájának részeként csak tőlünk függ, hogy a piros-fehér-zöld zászló, a magyar nemzeti trikolor a kisszerű ellenkezés, vagy a teljesítmény és befogadni kész nyitottság szinonimája lesz a körülöttünk élő nemzetek számára. A magam részéről bízom abban, hogy a 15 milliós magyarság képes lesz leszámolni a nemzeti érzést vakvágányra terelő legendákkal, és olyan nyelvi kulturális közösséget alkotni, mely „méltó régi nagy híréhez”.
Köszönöm, hogy meghallgattak