busbalazs.hu

Dobai Péter: 1964 – SZIGET

A tenger emléke, hajóm emléke, első szerelmem emléke és kikötők, ahová már soha nem fogok visszatérni, Alexandria, La Valetta, Hamburg, Havanna, Mariel, Matanzas, Rijeka, Szmirna, Constanta, Várna, Gibara, Bari, Szaloniki, Kréta, Cárdenas, Kiel… – nemcsak térben és tengereken, hanem már években is szétszórt városok, külön időben élnek bennem, mint azok a lányok és fiúk, akik szerettek, és akiket szerettem, mint a régi strandok fehér kabinsorai, hajnali homok, a legelsőnek látszó hullám, a felkelő nap átvilágította víz, az alkonyi, holdas, legutolsó hullám, az ébredések és álmok, mindig mással, máshol, olyan szobákban,amelyeknek a részletei már egyetlen lakássá mosódnak össze az emlékezetemben, életem lakásai és társai, a viszontlátások elnémító zavarával és az örömmel, hogy bárki és bármi, ami elmúlt – az ész, a valóság, az érzések ellenére is -, megismétlődhet, újra és ugyanúgy, hogy mindig kezdeteinkben élünk, hogy elég bátran, magunkat megmutatva hívni a többieket, akik emlékeznek azokra az évekre, azokra a hullámokra. 1964, egy életfogytiglan éve az életemnek, kint a tengeren éltem, nem voltak emlékeim. 1974-ben Kuba szigetén éltem, ott mintha megismétlődött volna a tíz évvel azelőtti élet, de már különválaszthatatlan volt – akár egy kézmozdulat erejéig is – a jelen és az emléke.