busbalazs.hu

Simone Weil: Ami személyes, és ami szent

Rendszertelen gondolatok Isten szeretetéről.

(Pensées sans ordre concernant I’amour de Dieu)
Nem rajtunk múlik, hogy hiszünk-e Istenben, csupán az áll rajtunk, hogy ne szeressünk hamis isteneket.
     Először is ne képzeljük, hogy a jövő színültig teli lesz jóval. A jövő éppolyan anyagból van gyúrva, mint a jelen. Nagyon jól tudjuk, hogy ami belőle javunkat szolgálja, gazdagságot, hatalmat, elismerést, ismeretet szerez, szeretetét azoknak, akiket szeretünk, bőségét annak, amire vágyunk, mind kevés ahhoz, hogy kielégítsen bennünket. Ám azt hisszük, hogy akkor, ha mindebből egy kevéssel majd több lesz, elégedetté válunk. Így képzeljük, mert áltatjuk magunkat. Mert ha egy kicsit jobban meggondolnánk a dolgot, ráeszmélnénk, hogy mindez tévedés. Mint ha betegségtől, nyomorúságtól, balszerencsétől szenved az ember, akkor is azt hiszi, elégedett lesz, mihelyt fájdalma elmúlik. De itt is rá kell jönnie, hogy ez tévedés; mert miközben hozzászoknak ahhoz, hogy kínja elapad, máris mást kívánna.
     Másodszor: ne keverjük össze a jót a szükségessel. Sok mindenről hisszük, hogy szükségünk van rá, hogy éljünk. Ez gyakran nem így van, hiszen elvesztésüket túlélnénk. De ha igaz lenne is, ha elvesztésük halálunkat okozná vagy életerőnk megtörését, ezért még nem javak. Senki nem elégszik meg azzal, hogy hosszú ideig tisztán és egyszerűen éljen. Mindig mást akar az ember. Élni akar valamiért. Annyi is elég, hogy ne hazudjunk, ahhoz, hogy meglássuk, semmi nincs itt, amiért élhetnénk. Képzeljük csak el azt, hogy kielégítik minden vágyunkat. Bizonyos idő után kielégületlenek lennénk. Mást szeretnénk, és szerencsétlenné tenne az, hogy nem tudjuk, mit szeretnénk.
     Rajtunk múlik, hogy figyelmünket ráirányítsuk erre az igazságra.
     Ha nem áltatnák magukat, például a forradalmárok is rájönnének arra, hogy a forradalom beteljesedése szerencsétlenné teszi őket, mert életük értelmét veszítik el. Hasonlóképpen áll ez minden vágyra. Az emberi élet úgy, amint van, csak hazugsággal viselhető el. Akik elhárítják a hazugságot és inkább tudomásul veszik, hogy az élet elviselhetetlen, de mégse lázadnak sorsuk ellen, végül is kívülről, egy időn kívüli helyről kapnak valamit, ami lehetővé teszi nekik, hogy olyannak fogadják el az életet, amilyen.

Ami személyes, és ami szent (La Personne et le Sacré)

„Te nem érdekelsz engem.” Olyan beszéd ez, amit senki ember nem intézhet egy másik emberhez anélkül, hogy kegyetlenséget ne követne el, és sebet ne ejtene az igazságon.
     „A te személyed nem érdekel engem.” Ez a kifejezés viszont helyet kaphat két közeli barát heves szóváltásában, anélkül, hogy megsértené azt, ami barátságukban a legérzékenyebb.
     Hasonlóképp megalázkodás nélkül mondhatjuk: „Az én személyem nem számít”, de nem azt, hogy: „Én nem számítok”.
     Ez a rövid bizonyítéka, hogy az a mai filozófia, amit perszonalizmus néven ismerünk, téves. Következésképp azon a területen, ahol téves a szóhasználat, rendkívül nehéz, hogy maga a gondolat el ne tévedjen.
     Minden emberben van valami szent. De ez nem a személye. Nem is maga az ember személyiség. Hanem egyszerűen maga az ember. Úgy, ahogy van. Egy járókelő az utcán; karja hosszú, szeme kék, gondolatai ismeretlenek, de lehetnek akár a leghétköznapibbak. Számomra nem a személyisége, nem is a benne megjelenő személyiség az, ami szent. Hanem ő maga. Teljes egészében. Szeme, haja, gondolatai – az egész ember. Semmit belőle meg nem sérthetek anélkül, hogy véghetetlen lelkiismeret-furdalásaim ne támadnának.