busbalazs.hu

Téglagyár kiállítás

Tisztelt miniszter úr, főpolgármester-helyettes úr, tisztelt egybegyűltek!

Nem különösebben kedvelem a lakosság kifejezést. Személytelennek és kissé leereszkedőnek érzem a használatát. Annyiban azonban pontos, hogy gyűjtő fogalomként nem tesz különbséget a régóta helyben élők és a beköltözők között. Az előbbiek lokálpatriótákként mély gyökerekkel rendelkeznek, melynek természetes része, hogy valamiféle történeti áttekintéssel rendelkeznek a helyről, ahol ők és elődeik éltek. E mai kiállítás inkább az utóbbiak számára lehetőség, hogy a többi érdeklődővel együtt gyarapíthassák ismereteiket a III. kerület korábbi évtizedeinek viszonyairól, az akkoriban itt élők mindennapjait meghatározó körülményekről, s ez által nagy lépéseket tehessenek a helyi polgárrá válás útján.

Annál is inkább izgalmas ez a mostani múltidézés, mivel a városegyesítés előtti kis mezővárosi múlthoz, az akkori Óbuda szőlőműves hagyományok mellé nehéz odaképzelni azt s számottevő ipari tevékenységet, ami már a reformkor hajnalán itt, a Bécsi út vonalában és a kerület egyéb pontjain kialakult. Pedig a tégla és cserépkészítés központjaként Óbuda kulcsfontosságú szerepet játszott a későbbi főváros fejlődő és iparosodó városi arculatának kialakításában. A kézművesség szeretete összefüggésben lehet a XVIII. században betelepített németajkú lakosság hozott munkakultúrájával, és a kétkezi munka iránti fogékonysággal, meg persze az arisztokrata vállalkozói szelemmel, melyet itt leginkább a Zichy-ek képviseltek. Ha egyet ki kellene emelni a számos téglavető telep közül, akkor az a Zichy család által 1737-ben alapított kiscelli tégla manufaktúra lenne. Mert benne érhető tetten leginkább az az innovatív képesség, ügyes üzletpolitika és – ma úgy mondanánk: társadalmi felelősségvállalás –, mely 237 éven keresztül, egészen 1973-ig életben tartotta.

Érdemes megjegyezni, hogy már az 1700-as évek végén sem pusztán téglavetéssel kapcsolatos szerszámok és felszerelések tartoztak a vállalkozás eszköztárába, hisz jó gazdaként feladatvállalásuk az ott dolgozók ellátására, támogatására is kiterjedt, ennek megfelelően tehát a téglavető mester házával egy söntés is egybeépült, ebben pedig egy „csapszék berendezés” működött. 1905-től a kantinként üzemelő helyen sok lakatos, fuvaros, építőmunkás és egyéb helyi iparos megfordult. Irodalomtörténeti feljegyzésekből még azt is tudhatjuk, hogy ebben a kantinban szolgálta fel az italokat egy szemrevaló menyecske, bizonyos Sári, aki később Óbuda híres szülöttének, Gelléri Andor Endrének az édesanyja lett.

Nekünk, óbudaiaknak azonban az újlaki téglagyárakhoz tragikus emlékeink is fűződnek. Különösen szomorú, hogy a kiállítás által is bemutatott tevékeny és virágzó időszak pillanatai helyett a kívülállók számára elsősorban a holokauszt borzalma kötődik hozzájuk, hisz 1944 késő őszétől a nyilasok itt gyűjtötték össze Budapest zsidó lakosait a transzportálás előtt. Az újlaki téglagyárban történt éheztetésről, és megaláztatásokról számos emlékirat tanúskodik, s így történetének rövid, mégis legszomorúbb epizódjaként tartjuk számon.

A mai idők középkorú generációja saját életében már csak Csukás István által megszemélyesített mosolygós kutya, bizonyos Téglagyári Megálló figuráján keresztül őriz utalásszerű emlékeket az egykori téglagyárról, s azt hiszem, ezzel pont is került az egykor itt folyó munka hosszú történetére.

A mai esemény létrehozóinak szeretném megköszönni, mindazt az ismeretterjesztő munkát, ami megvilágítja közös múltunk egy fontos szeletét. Elnök úrnak külön köszönöm az Óhegy Egyesület értékmegőrző tevékenységét, és Kádár József helytörténész-téglagyűjtőnek, a téma kiváló ismerőjének pedig azt, hogy aktív szerepet vállalt a kiállítás létrehozásában. Így erősödnek helyi közösségek, melyeket – ha szabad ezt mondani: téglát téglára rakva közösen a civilekkel mi magunk is építünk.

Köszönöm, hogy meghallgattak.