„Ha az embernek van egy furkósbotja, mindig akad kutya, amelyiket meg kell büntetni” – így szól a zsidó közmondások egyike.
Visszatekintve az elmúlt évszázad történelmére, számos példát találunk e gondolat alátámasztására. A XX. század legszégyenletesebb éveivé tette az 1933-as hitleri hatalomátvételtől számított következő 12 esztendőt. A harmadik birodalom gazdasági világválságra adott fegyverkezési válasza, és a hozzá kapcsolódó őrült fajelmélete jelentette azt a furkósbotot, mellyel a második világháború során teljes nemzeteket, azok kisebbséghez tartozó polgárait, döntően pedig zsidó származású és vallású polgárainak százezreit taglózta le.
Az ismert tényeken nem tudunk változtatni, de téves lenne az a következtetés, hogy e miatt – kínos témaként – szőnyeg alá söpörjük a megpróbáltatások történetét. Már csak azért sem tehetünk így, mert személyekre lebontható életutak, meggyötört sorsú embertársaink egy része ma is köztünk él. Az ő emlékeik pedig ugyanúgy a nemzet kollektív emlékezetének részei, mint Nándorfehérvár 1456-os diadala, az 1526-os mohácsi vész, vagy a ’48-as szabadságharc.
A különbség talán annyi csak, hogy míg előző esetekben a kellő történelmi távlat viszonylag tiszta képet tár elénk, lehetőséget teremtve arra, hogy a szakma és a közvélemény Magyarországon egységesen viszonyuljon ezen eseményekhez; addig a zsidóság üldöztetését ma is számos legenda, összeesküvés-elmélet, nota bene történelemhamisító teória fonja körül. A sérelmek kibeszéletlenségét jelzi, hogy egyes politikai csoportosulások még a közelmúltban is politikailag jól hasznosítható témaként tekintettek rá, és használták fel kampányuk során. Ez azonban arra is rámutat, sokan vélik ma is úgy, a társadalom még nem eléggé felnőtt ahhoz, hogy a maga öntisztító folyamatai révén, perifériára szorítsa a holokauszt rettenetét vitató vagy bagatellizáló keveseket. Nincs meg még a társadalom józanságába vetett bizalom, a nyílt és szabad diskurzus erejébe vetett hit.
Mára felnőtt egy generáció, melynek semmilyen közvetlen tapasztalata nincsen a vészkorszakról, s annak következményeiről sem. Nincs gyökér, mely a ’44–45-ös eseményekhez kapcsolódna. Egy részük saját misztikus világában él, melyben Botond vitéz ugyanolyan súlyú heroikus figura, mint Horthy Miklós, függetlenül attól, hogy előbbi nem is létezett. Ezért lehet, hogy a holokauszt (miként a magyar eredettörténet is) számukra nem elsősorban kérdésekre sarkalló történelmi tény, sokkal inkább valami torz ideológia identitásképző indoka. Ezért van nagy szükség arra, hogy az oktatási rendszerben a helyére kerüljenek a dolgok, hogy a fiatalok lehetőség szerint hiteles forrásból kaphassanak válaszokat. Így elkerülhető, hogy saját frusztráltságuk levezetésére a bűnbakképző hangadók lejárt szavatosságú szellemi táplálékára fanyalodjanak.

Tisztelt megemlékezők!

Súlyos hiba véleményem szerint, szenvedés és szenvedés megkülönböztetése. Az emberiség ellenes bűncselekmények nem a számadatok alapján válnak azzá amik, hanem az egyetemes normákkal ellenkező megfontolásai és cselekedetei miatt. Éppen ezért, elismerve az európai zsidóság tragédiáját, az elkövetők aljasságát, fontos jelezni, hogy a kommunista rezsimek vérengzésének vitatása sem eshet engedékenyebb megítélés alá.
Óbudáról zsidók ezrei mellett a Szovjetunió távoli, lakatlan vidékeinek munkatáboraiba is hurcoltak embereket; svábok és magyarok sóhajait visszhangozták a szibériai vesztőhelyek. Ha pedig valaki kézbe vette Faludy György, Pokolbéli víg napjaim című kötetét, megismerhette a magyar kommunista államgépezet Recsken működtetett politikai darálójának mechanikáját is. Ezekhez a bűnökhöz együttesen kell védhető módon viszonyulnunk.

1944 tele szörnyű emlék marad nem csak a magyarországi, benne az óbudai zsidóságnak, hanem az emberi műveltség és a humanitás minden képviselőjének. Ismerjük az egykor volt Óbudai Téglagyár akkori szerepét. Itt gyűjtötték össze a házaikból elhurcolt honfitársainkat, asszonyokat és gyermekeket is, hogy aztán csapatostul indítsák nyugati irányba a belőlük alakult csoportokat, a halálmeneteket.
Úgy gondolom, akkor emlékezhetünk méltón az áldozatokra ha, elismerjük a másik fájdalmához való jogát, és azt, hogy sérelmeiről nyíltan beszélhessen, függetlenül attól, hogy a nemzeti szocializmus, vagy a kommunizmus felelős ügyében. Ha az ezernyi különböző történet szilánkjából összeáll a kép, s ha képesek leszünk e képet indulatok nélkül szemlélni; mi több, higgadtan beszélni róla, akkor mondhatjuk ki: szembe néztünk a múlttal, és megértettük annak tanulságait.
Segítse a sebek gyógyítását, a megértést, záró gondolatként Radnóti Miklós Előhang egy monodrámához című alkotásának utolsó versszaka:
Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!
Lélek vagyok. Élni szeretnék!

Szomorúság és a lengyel nép iránti együttérzés ad a mai megemlékezésünknek különös, keserű ízt. Oroszország Szmolenszk melletti erdős területe szombat óta a lengyel nemzet nagyjainak vesztőhelye, a lengyelség megpróbáltatásainak szimbóluma lett. A repülőgép-szerencsétlenséget senki nem élte túl, s mi, lengyel barátainkkal együtt csak állunk értetlenül a történések hatása alatt.

Tavaly májusban, itt volt a Katinyi mártírok parkjának avatásán Andrzej Przewoźnik, a Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács miniszteri rangú vezetője, akivel szerencsém volt közelebbi kapcsolatba kerülni. Alig múlt két hete, hogy a Lengyel-Magyar Barátság Napján Lech Kaczyński köztársasági elnök úr képviseletében, Mariusz Handzlik helyettes államtitkár úrral váltottunk néhány szót. Kézszorításunkkor elmondta, Kaczyński elnök édesanyjának betegsége miatt nem tudott személyesen eljönni, de bízik a mielőbbi találkozásban. Egyikőjük sem él már.

Vajon miféle kegyetlen sorsszerűség lengi körül a katinyi erdőt? Miféle átok ül Lengyelországon? Csak kérdéseink vannak, s az áldozatok hosszú sora:

A köztársasági elnök és felesége valamint kabinetfőnöke, a lengyel Központi Bank első embere, a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője, a parlament két elnökhelyettese, a szenátus elnökhelyettese, a külügyminiszter-helyettes, az elnöki hivatal külügyi államtitkára.

Elhunyt 14 képviselő és szenátor, 9 pap és lelkész. Meghalt a Lengyel Olimpiai Bizottság elnöke és az utolsó, emigrációban működő lengyel elnök is. Nem élte túl a szerencsétlenséget a hadsereg főparancsnoka, továbbá az operációs erők, a légierő, a haditengerészet, a szárazföldi valamint a specális erők és Varsó főparancsnoka sem. Emlékezni jöttek, s most rájuk is emlékezünk már.

Tisztelt egybegyűltek!

Míg a légi baleset okát az időjárás és a feltételezett emberi hiba együttállásában kell keresni, addig a második világháború katinyi szörnyűsége egyértelműen az emberi gonoszság számlájára írható.

„A szovjet hatalom elkötelezett ellenségei és a megjavulás reményével nem kecsegtető személyek” – így jellemezte a Szovjetunió belügyi népbiztosa, Lavrentyij Berija Sztálinnak küldött jelentésében azokat a lengyel hazafiakat, akik a szovjet agresszor betörésével szemben saját hazájukat védték a Kelet-Lengyelország határán. Azokat a később fogságba esett tízezreket, akik saját lelkiismeretüknek és hazájuk alkotmányának szellemében fogtak fegyvert. Azokat a mártírokat, akiket később a szovjet terrorgépezet hidegvérű mészárosai 1940 tavaszán a katyni erőben gyilkoltak meg.

Kevés ehhez fogható aljasságot ismer az európai történetírás, s az ismerteket sem szívesen említi fel. A jövő útjait fürkésző, nemzetek feletti Európai Unió ugyanis nem tud mit kezdeni a csupán nemzeti hagyományban gyökerező, elégtételt nem kapó, avultnak kikiáltott sérelmekkel. Mi azonban, mint akik testközelből érezhettük, mit is jelent a szovjet-magyar megbonthatatlan barátság a gyakorlatban, képesek vagyunk átérezni a lemészárolt honfitársaink felett érzett, el nem múló fájdalmat.

Noha a katyni tragédia már 70 éve történt, mind a mai napig hordoz kérdéseket. Szilárd meggyőződésem, hogy ami akkor és ott történt, az nem más, mint a népirtás soha el nem évülő bűncselekményének megvalósítása. Ezt azonban ma sem osztja minden érdekelt. Különös, hogy a tömeggyilkosság megítélésében miféle fejlődésen megy keresztül a mindenkori szovjet-orosz hatalom. Sztálin generalisszimusz a szmolenszki terület visszafoglalása után azonnal vizsgálatot, azaz történelemhamisítást kezdett „a fasiszta német megszállók által a katyni erdőkben végrehajtott, a lengyel hadifoglyok sérelmére elkövetett agyonlövések” ügyében. 1978-ban épült meg a helyszínre vezényelt építőmunkások által a „A fasizmus áldozatainak – a hitleristák által 1941-ben agyonlőtt lengyel katonatiszteknek” szovjet emlékparkja. A gyomorforgató hazugsággal csak a széthulló világbirodalom utolsó pártfőtitkára, Gorbacsov mert szembenézni. 1990. április 14-én jelentették be a szovjetek hivatalosan, hogy a katyni gyilkosságokért a Szovjetuniót terheli a felelősség, hangsúlyozva, hogy elsősorban Beriját és munkatársait.

Április 5-én, a tragédia 70. évfordulóján Katynban Vlagyimir Putyin orosz kormányfő és Donald Tusk lengyel miniszterelnök együtt tisztelegtek a kivégzett lengyel foglyok és a sztálini terror korábban kivégzett áldozatai előtt. A Lengyel Köztársaság elnökének a mintegy 22 ezer meggyilkolt egykori honfitársa előtti főhajtás nem adatott meg. Halála azonban erős fénycsóvaként világít be Katyn 1940-es éjsötét mélyére, ráirányítva a nemzetek figyelmét az egykori népirtásra. A repülőgép utasai mind abban bíztak, hogy a bűnök teljes körűen feltárhatók, a felelősségi terhek tisztázhatók. Kaczyński elnök el nem mondott beszédében az elmúlt hetven év gyógyítatlan sebeiről szólt volna, de arról is, hogy a részletes vizsgálat által, a sebek gyógyítása elkezdődött, s ezt a kezelést nem szabad abbahagyni. Putyin miniszterelnök koszorúzása, s a mostani helyszíni látogatása ennek a folyamatnak lehet a kezdete. A gép utasainak halála — ha másban nem is, talán ennyiben nem volt hiábavaló. Hiszem, hogy ennek a mostani tragédiának van magasabb értelme, az áldozat soha nem hiábavaló.

Tudják, eddigi életem során egy állami kitüntetést kaptam. Lech Kaczyński elnök úr adományozta nekem a katyn-i mártírok emlékének ápolásáért, a park és emléktábla felállításának kezdeményezéséért. Ezt a lovagkeresztet szombat óta sokkal súlyosabbnak, nehezebbnek érzem.

Az emléktáblát mi, magyarok állítottuk, szolidaritásunk és együttérzésünk jeleként azért, hogy ne csak szüleink, nagyszüleink emlékezete, hanem ez a park és emléktábla is őrizze 1940 szörnyű tavaszának emlékét. Szombattól — bár sohase esett volna így – ez az emléktábla újabb nevekre is emlékeztet bennünket. Mi pedig nem tehetünk mást, mint, hogy megerősítjük magunkat a hitben, és a meghaltakat – a húsvét feltámadásának reményében bízva, hisz mindig van feltámadás – Pilinszky János soraival, a Teremtő kegyelmébe ajánljuk.

“Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszünhetett dobogni szive –Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die.”

Hajtsuk meg fejünket a hazájukért életüket adó lengyel hazafiak és a Lengyel Köztársaság elhunyt vezetői előtt!

„A magyar szívesen üdvözli a lengyelt, az ismeretség új, de a barátság régi.” – írta az egyik legjelentősebb XIX. századi magyar költő, Arany János.
A lengyel-magyar barátság a történelem iránt fogékony emberek számára olyan izgalmakkal teli szövevényes háló, melynek megismerése, cselekményeinek szétszálazása, rendszerbe szedése még az utánunk jövő generációk számára is tartogathat titkokat, feltárásra váró összefüggéseket. A két nép egymás mellett futó évtizedei, évszázadai, küzdelmei és katarzisai szinte okszerűen határozzák meg azokat az informális vagy épp hivatalos kapcsolatokat, melyek ma már nem a testvériség, hanem a barátság alapján állnak.
Mint tudják, Óbuda-Békásmegyer szoros testvérvárosi kapcsolatot ápol Bemowo-val. A kölcsönös látogatásoknak köszönhetően az óbudai iskolások sokkal többet tudnak Lengyelországról, mint kortársaik, lehetőségük nyílt arra is, hogy személyesen megismerhessék az országot. Mi pedig, Óbuda lakói, a lengyel nép 1940-es katyini tragédiájának fájdalmában osztozva, a kerületben emléktáblát avattunk és parkot neveztünk el a mártírokról. Mert a barátság szó mellett a második kulcsfogalom a szolidaritás. Ezek alapján válhat élettelivé a két ország kapcsolata.
Nincs még egy éve, hogy a magyar és a lengyel kapcsolat szimbolikus alakjának, Kerényi Gráciának emléktábláját, egykori barátja, Włodzimierz Odojewski író jelenlétében lelepleztük Óbuda főterén.
A költő, műfordító az auschwitzi haláltáborban tanult meg rabtársaitól lengyelül, s a diplomája megszerzése után mind gyakrabban utazott Lengyelországba. A lengyel irodalom iránti érdeklődése vezette a varsói egyetemre is, ahol 1970-ben doktorált. Ő testesíti meg azt az elköteleződést számunkra, mely az állambiztonság folyamatos gyanakvásának, nemegyszer zaklatásainak elviselése által, dacolva a fenyegetésekkel, életben tartotta a hosszú évszázadokra visszatekintő, ám ez idő tájt nemkívánatosnak bélyegzett magyar – lengyel kapcsolatokat.
A köztünk lévő viszonyrendszer leírásában azért van különös jelentősége a barátság szónak, mert azt leginkább az 1848-as szabadságharcunk lengyel hőseinek nevei töltik meg vállalható tartalommal. Engedjék meg, hogy a barátság kölcsönösségét érzékeltetendő, két versszakot idézzek a költő és katona, Antoni Langie A lengyel légió dala című verséből:

Trónján reszketend a zsarnok,
ha mi a Magyarral tartunk;
lehullnak a szolgaláncok,
s megjön, amit rég óhajtunk.
Ha mi vállat vállhoz vetünk,
ketten együtt nem veszhetünk.

Fel hát nép! A Tátra megett
a fehér sas már felszálla.
Egy a lengyel a magyarral;
a világ őt hadd csodálja!
Együtt kell nekünk küzdenünk,
Szabaddá csak így lehetünk.

Mi magyarok, sokak szerint az örök rebellisek, szívesen határozzuk meg magunkat valamivel szemben. Ez a mai közéletünket is jellemző alapállás harminc, negyven évvel ezelőtt Lengyelország felé fordított bennünket. II. János Pál pápa egész életútja olyan szelíd és mégis határozott állásfoglalás volt a pártállami időszak hatalmi struktúrájával szemben, mellyel mi magunk is könnyen közösséget tudtunk vállalni. A szolidaritás mozgalom Nobel béke-díjas vezetője ugyancsak olyan karizmatikus alakja a lengyel történelemnek, akire mi is olyan szívesen emlékezünk, mint maguk a lengyelek.
Nem is olyan régen volt egy másik visszatérő ünnep. A szovjet-magyar barátság megbonthatatlanságának rendezvényei: fesztiválok, ünnepségek. Ünnepeltük, mert ünnepelni kellett, fogcsikorgatva, dühösen. És nem csak azért, mert örök rebellisek vagyunk, hanem azért, mert az orosz történelem alakulása számunkra az 1849-es szabadságharcunk leverését, a Gulág kényszermunkatáborait, 1956-os forradalmunk vérbe fojtását jelentette. A tekintélyelvű irányítás Európában okszerűen kovácsolta össze az ellene fellépő népeket. Ez az egység pedig nem csak közös politikai irányokat jelölt ki, de erősítette az európai kulturális önazonosság tudatot is.
Manapság Magyarországon Oroszország (ha nem épp az energiafüggés kapcsán), akkor a mindennapjainkra is hatással lévő óriásállami felvevőpiac összefüggésében kerül szóba. Ugyanakkor alig merül fel ebben az összefüggésben Lengyelország, noha én meg vagyok arról győződve, hogy a barátság és együttgondolkodás lefordítható a gazdasági együttműködés és kereskedelem nyelvére is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha visszatekintünk az elmúlt 20 évre, láthatjuk, hogy a szabadság új lehetőségeket hozott, és egyben új helyzetet is teremtett Kelet-Közép-Európa országai között. A határok kinyílása, a szabad utazás, az akadálytalan tőkebefektetés versenytársakká változtatta országainkat. Egyes kérdések fontosabbá váltak, mint korábban voltak, mások leértékelődtek. Helytelen azonban, ha ez a konkurenciaharc az egyes emberek privát kapcsolataira is árnyékot vet, mint ahogy az is, ha a nemzeti büszkeség kinyilvánítását törvénnyel akarják kikényszeríteni. Ahol a nemzeti büszkeség akár a kisebbségek, akár a környező országokkal ápolt baráti viszony kárára van, ott valamit alapjaiban hibáztak el. Erre azonban nem lehet hasonló eszközök csatasorba állításával válaszolni.
Lengyelország és Magyarország egyaránt meggyőződhetett arról, hogy a hat évvel ezelőtti Európai Uniós csatlakozásunkkal nem érkezett el önmagában a megoldások ideje, hiszen az elmúlt hat év tapasztalatai bizony meglehetősen ellentmondásosak. Számos alkalommal tapasztalhattuk meg azt, hogy az EU által deklarált értékek csak akkor értékesek és támogatandóak, ha azok elsődlegesen az alapítóknak fontosak. Különösen igaz ez a nemzetállamok kisebbségeket sújtó intézkedései esetében.

Közös értékeink tehát az Unióban is meghatározóak, együtt, különösen egy megújított Visegrádi Együttműködés keretei között fellépve hatékonyabban tudjuk képviselni érdekeinket. Bízom abban, hogy a közös gondolkodásnak katalizátora lehet a lengyel-magyar példa, mely önmagában is ékes példája annak, hogy a szolidaritás eszméje hogyan képes új távlatokat nyitni országok együttműködésében.
A diplomáciai erőfeszítéseken túl azonban olyan feltételeket kell országunkban, városainkban kialakítani, hogy mások, a határainkon kívül élők is úgy gondolják, igen, ott valóban jó élni. Befogadó és nyitott városokra, sokszínű kulturális életre, barátságos kiszolgálásra van szükségünk. De hogyan is állunk jelenleg?
Egy közelmúltban napvilágot látott kutatási eredmény azt mutatja, hogy Magyarország az utóbbi időben leértékelődött a lengyelek szemében. Az év elején publikált felmérés szerint megelőznek bennünket a rokonszenvlistán nemcsak az olaszok, az angolok és a franciák, de a csehek és a szlovákok is.
Baráttól hasznos az intés. – jegyezték fel egykor az ókori görög költő, Homérosz meglátását. A mind szorosabb testvérvárosi kapcsolatok révén reményeim szerint Magyarország azt az arcát is meg tudja mutatni, mely kívül esik a rólunk kialakult sztereotípiák körén és közelebb kerülve az emberekhez, a magasból nem látható kis közösségek, helyi klubok és események új színben láttatják majd otthonunkat, Budapestet és Óbudát.
Köszönetemet szeretném kifejezni mindazoknak, akik munkájukkal elősegítették, hogy a mai találkozó, — mely jóval többet jelent számomra, mint formális diplomáciai esemény – ebben a formában létrejöhetett. A nap további részére tartalmas, kapcsolatokat erősítő megbeszéléseket-, az esti órákhoz pedig jó szórakozást kívánok.
Végezetül engedjék meg, hogy Óbuda középkori pecsétjéből készült érmét nyújtsak át Sólyom László köztársasági elnök úrnak és Lech Kaczyński elnök úr számára is képviselőjének. A pecsét – mint az Óbuda címerében is látható – a lengyel sast is ábrázolja, hiszen a lengyel származású magyar királyné, Erzsébet városa volt Óbuda.
Köszönöm a figyelmüket!

Nemzeti függetlenségünk kivívásának, az 1848–49-es szabadságharcnak ünnepe a küszöbön áll. Mi magyarok, március 15-én a márciusi ifjakra és a forradalom vezetőire tekintünk, az ő jobbító akaratukból merítünk magunk számára erőt.
A tettre kész hazafiság köszön vissza Petőfi Sándor költészetéből, Irinyi József párbajt is vállaló eltökéltségéből, Kossuth Lajos nemzet erejébe vetett bizalmából, Széchenyi nagylelkű áldozatvállalásából.
Azt a kort idézzük meg, melyben az újonnan jövők egy új korszak ígéretét hozták magukkal, szabadságot, önrendelkezést, népnek felelős minisztériumot, évenként ülésező országgyűlést, egyenlő megítélést mindenkinek, közteherviselést, egyszóval a szabadság friss levegőjét. Nem róható fel nekik, hogy a legtöbb cél, mely Magyarországot 161 évvel ezelőtt új irányba indíthatta volna, vérrel festett ígéret maradt.
Talán lehetett volna másképp, talán, ha a monarchia uralkodója nem az oszd meg és uralkodj! elve alapján tekint a nemzetiségekre, ha nem nyújt segítséget a cári orosz hadsereg, ha Bécs a konfliktust a párbeszéd keretei között tartja – ezen gondolkodott megannyi magyar a forradalmat követő száműzetésében.
1849. május 21-éig százezrek hittek az igazságosabb világ eljövetelében, sokan készek voltak ideáikért életüket is áldozni. A honvédő katonák, bátorságát Magyarországon túl olasz, német és nem utolsósorban lengyel utódaik emlékezete őrzi.
Nem múlik el ünnep, hogy Budapesten ne gyűlne sokaság Bem József tábornok szobra köré. Mert mára az egykori ’48-as tábornok kilépett hadvezetői mivoltából, s bronzszobor alakja, mint az elnyomatás elleni küzdelem szimbóluma magasodik a Duna Parlamenttel szemközti oldalán. Dembiński tábornaggyal tovább erősítették a lengyel magyar barátság alapját, s mint láthatjuk, ez a népeinket összefogó kapocs a történelem legnehezebb pillanataiban sem szakadt el.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az összetartozásunk mély gyökereinek egy kevéssé ismert ágát is érdemes a forradalom előzményei közül felidézni. 1836-ban készült el Vörösmarty Mihály a Szózat megírásával, mely a magyarság hazaszeretetének Himnuszt követő második legerősebb kifejezése. Utolsóelőtti versszaka így szól:
S a sírt hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül,
S az embermillióinak
Szemében gyászkönny ül.
Szörényi László irodalomtörténész e strófáról kimutatta, hogy korántsem látnoki vízió a szabadságharc 1849-es őszi bukásáról, („az ilyen feltételezés ellen maga a költő is tiltakozott) hanem az I. Miklós cár által letaglózott lengyel nemzet elsiratása.
Nincs a világon még egy nemzeti ima, amely egy másik nép iránti együttérzésének így adna hangot.” A forradalom lengyel hadvezetőinek nevei ma is ismerősen csengenek, a lengyel légió főparancsnoka, Józef Wysocki emlékét Óbudán ma is hagyományőrző egyesület ápolja.
E rövid kitérő után, most kanyarodjunk vissza a XIX. század Magyarországához, hisz forradalmunk hatásában messze túlmutatott a fegyveres ütközeteken, megtörténte után már semmi sem maradhatott úgy, mint annak előtte.
A polgári fordulat ugyanis a forradalom leverése ellenére elérte Magyarországot. Az elkerülhetetlen modernizáció azonban diktátumszerűen, szuronyok hegyén érkezett. Bécs erős központosítása mellett a mindennapok szélesebb mederben folyhattak tovább.
A Bach-rendszerben született meg a nyolc osztályos gimnáziumi rendszer, ettől kezdve van érettségi vizsga is. Folytatódott a gazdasági fellendülés, jelentősen bővült a vasúthálózat, fellendült az ipar, növekedett a magyarság lélekszáma.
Eltörölték Magyarország és Ausztria között a védővámokat, így a magyar mezőgazdasági termékek új piacokra is eljuthattak.
Ugyanakkor ez a megújulás nélkülözött mindennemű alkotmányossági feltételt, s céljai sem magyar-, sokkal inkább összbirodalmi érdekeket szolgált. Hogy a hatalom fedezni tudja a hatalmasra nőtt kiadásokat, kiárusította az állami vagyon egy részét.
A polgárok már csak ezért sem vállaltak közösséget az állammal, örültek, ha ki tudták játszani a folyamatosan emelkedő összegű adókat.

Tisztelt egybegyűltek!
Felidézve a forradalom céljainak nagyszerűségét és a bukás utáni események láncolatát, fel kell tegyük a kérdést, nem ismerősek ezek a törekvések és a rá adott reakciók a XXI. század emberének? Vajon lehet-e a választók megértése és elfogadása nélkül, „népboldogító” terveket szőni és azok megvalósításához hozzákezdeni?
Magyarország közelmúltjának eseményei arra tanítanak bennünket, hogy nem lehet. A polgári kultúra értékeinek meggyökerezéséhez, miként azt az 1848-tól számított időszak tapasztalatai jelzik, igen sok idő szükségeltetik. Ha Európa nyugati felére nézünk, rögtön érezhetjük, még nem értünk utunk végére.
Polgári öntudatunk, a magyarság teljesítőképességébe vetett hitünk csorbát szenvedett, elhatalmasodott a kicsinyhitűség, a fásultság. Sajnos ez a kép látszik a határainkon kívül élők számára is.
Az elmúlt nyolc esztendő alapozta meg azt a közelmúltban napvilágot látott kutatási eredményt, mely szerint Magyarország az utóbbi időben leértékelődött a lengyelek szemében. Az év elején publikált felmérés szerint megelőznek bennünket a rokonszenvlistán nemcsak az olaszok, az angolok és a franciák, de a csehek és a szlovákok is.
Ma a köz ügyeiben döntéseket hozó politikusok felelőssége, hogy visszaadják mindannyiunknak az egykor volt élettel teli, kreatív és szerethető Magyarországot. Ehhez azonban csak átlátható, igazságos és mindannyiunk számára vállalható döntések által vezet út.
Olyan irányba kell indulnunk, mely a Kárpát-medencében élő magyarsággal együtt vezet el bennünket a hőseire büszke, ha kell, önmagát kritikai szemmel is nézni tudó, gyarapodó és büszke nemzetek sorába.
Hiszem, hogy az ország sorsának jobbító szándéka vezette szabadságharcuk hőseit is, s ha bár a harcmezőkön végül letenni kényszerültek a fegyvert, a közgondolkodásban, az irodalom területén, s a magyarság szívében megnyerték a múlttal vívott ütközetet.
Jókai Mór a kor fiatal írója, a forradalom nemzetőre ekként fogalmazta meg számunkra, kései utódok számára intelmeit: „A jövendő terhe vállaidon fekszik; légy erős, légy törhetetlen, hogy azt diadalmasan elviselhesd. Mi egy szabad hazát adunk nektek örökségbe s a túlvilágról is eljövünk számon kérni, hogy tartottátok fenn a magyarok hazáját. Isten vezéreljen minden pályátokon. „

Már az emlékezet szürke homályába vész a kor, amikor Magyarország fővárosa, Pest-Buda a Duna másik partján lévő településekkel, az inkább turisztikai célpontnak számító valódi Budától, és a város ókori bölcsőjétől, Óbudától kulturálisan, gazdaságilag és közigazgatásilag is meglehetős távolságban élte mindennapjait. Az ország vezetői, a magyar országgyűlés felsőháza üléseit is a mai Olasz Intézet falai között bonyolította, alsóházának pedig a Nemzeti Múzeum egyik nagyobb terme adott otthont. A kiegyezést megelőző időszakban csupán 400 ezer fő lakta a várost, míg a lélekszám Óbudán alig több mint ennek tizede volt. Harrer Pál tehát egy olyan nagyreményű kisváros polgármesteri székét nyerte el 1872-ben, melynek akkor még sem Csillaghegy, sem pedig Békásmegyer nem alkotta részét. A szőlőtermelő kis mezőváros átlátható és így jól irányítható településként működött. Az önálló város, Óbuda első polgármestere azonban látta, mi több, maga is szorgalmazta nagy Budapest közigazgatási egységbe fogását. Nem fűtötték személyes városvezetői ambíciók, a városegyesítés után munkáját Budapest szükséges és mielőbbi fejlesztésének rendelte alá. Ebben elsősorban Kamermayer Károly Budapest polgármestere volt partnere, semmint Ráth Károly főpolgármester, aki inkább csak reprezentatív szerepet játszott, városvezetői munkájában is inkább a kormány iránti lojalitás vezette.
Tennivaló volt elég. Korszerűsíteni kellett a közúthálózatot, a lakosság növekvő lélekszámára tekintettel bővíteni a víz– és csatornarendszert. Harrer Pál egészen 1886-ig mint Óbuda elöljárója végezte munkáját, mely inkább volt szolgálat, mint önmegvalósítás. Harrer Pálról fia, Ferenc így vall: „mindig tárgyilagos volt, a dolgokat érzelmek és szenvedély nélkül szemlélte. E tulajdonságok fejlesztették ki élete vezető elvét: a közérdek mindenek fölé helyezését.”
Hogy értsük, milyen körülmények között éltek a századfordulót megelőző évtizedekben a budapestiek, érdemes pár szóban összefoglalni a kor hangulatát, az óbudai polgárok korabeli életszemléletét, felvillantani igényeket, gondolatokat. Ehhez a húszas, harmincas évek legismertebb óbudai írójának, a városrész történelmét mai napig meghatározó szerző, Krúdy Gyulának sorait hívjuk segítségül:
Mindenki másképpen képzeli a mennyországot. Az óbudaiak 1867 óta azt hiszik, hogy akkor jutnak a mennyországba, ha már a maguk hídján mennek át a másik világra a Dunán.
Több mint hatvan esztendeje vették a fejükbe, hogy csak akkor jut minden óbudai ember a mennyországba, ha a dunai hídon sétálhat oda.
Tudniillik hatvan esztendő előtt, amikor Óbudára megint szükség volt, hogy Budapest területe fővárosi arányokra növekedjen, valaki, talán Andrássy Gyula vagy Tisza Kálmán, bolhát eresztett az óbudaiak fülébe. “Ha jól viselitek magatokat, megint kaptok hidat a Dunára, mint a rómaiak idejében, de még IV. Béla, a szerencsétlen magyar király idejében is volt híd Óbudán.” Így egyeztek bele, hogy Óbuda egyszerű városnegyedként, harmadik munkatársként az úgynevezett fővároshoz csatoltassék, holott az igazi, ősi főváros maga Óbuda lett volna. A főváros kellős közepének a Flórián téren kellett volna lennie, mert már így volt több mint ezer esztendő előtt, amikor a római konzulok, majd Attila, a hunok királya, de leginkább Árpád vezér uralkodott és trónolt székhelyén, Óbudán, s a fent említett úriemberek legalábbis nyomtak annyit a latban, mint a pesti polgármesterek.

De mit meg nem tenne az ember egy hídért?
Az óbudaiak beleegyeztek, hogy a magyar főváros centruma Pesten legyen, a pesti városházáról igazgassák ezentúl Óbudát is, a plébániai templom tornya pedig legfeljebb arra szolgáljon, hogy időjárási mutatója legyen a fővárosi népnek: ha felhőfátyolba burkolózott, akkor bizonyosan megjött az esős idő az északnyugati hegyvidék felől. — Majd megváltozik minden, ha egyszer hidunk lesz, amely éppen a plébániatorony árnyékánál kezdődik a Dunán: mégpedig azon a helyen, ahová déli tizenkét órakor a torony keresztjének árnyéka esik — vigasztalgatták magukat az óbudaiak, amikor mind kevesebbet kérdezték meg véleményüket a fejlődő, növekvő, virágzó Pesten.

Eddig az idézet Krúdytól, ennyit az óbudaiak hídjáról, a fülbe eresztett bolháról. Az elmúlt évtizedek tagadhatatlan fejlesztései mellett nem lehet nem észrevenni azt az erőforgácsoló keretrendszert, mely a rendszerváltás nyomán kialakult és szinte változatlan formában létező kétszintű önkormányzatiságban ölt testet. Akkor vagyunk az óbudai városegyesítő polgármester, Harrer Pál eszmeiségéhez hűek, ha párbeszéd és ésszerű kompromisszumok útján megoldást találunk e majd 2 milliós metropolisz irányítási gondjaira.
A felelőtlen ígérgetések kora tűnni látszik, Budapest, megújítása közeleg. Új városegyesítés küszöbén állunk. Itt az idő, hisz 20 év alatt szétesett Budapest, súlyos egyenlőtlenségek alakultak ki kerület és kerület között. Jövőjük és fejlődésük alakulását döntően a Fővárosi Önkormányzathoz fűződő politikai viszonyuk határozta meg, ami bénítóan hatott egyes kerületek működésére, míg más kerületeknek érdemtelenül kedvezményezett.

A régi pesti polgármesterek, ha útjuk elvezetett a harmadik kerületi Flórián téren, üldögélve a város fogatában és a város méltóságát jelentő lobogó tollas hajdú árnyékában; gyakran hallhatták a kiáltást:
– Megcsaltatok!
Hallotta ezt a kiáltást a spanyolszakállú Ráth Károlytól kezdve a legünnepélyesebb polgármestert jelentő Márkus Józsefig minden pesti polgármester, aki Óbudán átkocsizott, ha erre volt útja, de leginkább elkerülték ezt a panaszkodó városrészt, éppen a Flórián szobor megszólalása miatt.
De panaszkodva kiáltottak a polgármesterekre a szentlélektéri öreg szentek, — ezek a szakállas kőemberek, akik hosszú ideig, ez évig nem jutottak új ruhához; — kiáltott a Zsigmond tér szobra; — hogy a lakosságról ne is beszéljünk, amely “mindenféle kérelmekkel” zavarta a budapesti városháza nyugalmát.

Krúdy soraival, zsörtölődésével a fővárosi uraknak sok borsot tört az orra alá. A XXI. századi Óbuda vezetőjeként – mi tagadás, én magam is el tudok képzelni a jelenleginél harmonikusabb kapcsolatot.
Ha javul is majd a kapcsolatunk, az építés során óvatosan, fontolva kell haladnunk. Így int bennünket Pilinszky János erre: „A valódi cselekvés mindig minőségi, a mennyisége — ha nem is elhanyagolható — alárendelt szerepet játszik.”
Sokan vagyunk, akik számára fontos, hogy a városrész hagyományai fennmaradjanak, ismert alakjai ne tűnjenek el az emlékezet ködében. Ezért a magam, és minden óbudai nevében szeretném köszönetemet kifejezni Kutas László szobrászművésznek, amiért e nagyszerű alkotásával hozzájárult az óbudai öntudat erősítéséhez és a városkép kedvező alakításához.
Külön köszönöm Zalai Krisztinának Harrer Pál ükunokájának a polgármesterről készült festményt, melyet a tanácsteremben helyeztünk el.
Kívánom, hogy Óbuda főterének szegletében, Harrer Pál most felavatandó szobra legyen az erős és egységes Budapest, a megújult Óbuda és az új városegyesítés szimbóluma.

Köszönöm a figyelmüket.

A mai napon, polgári demokráciánk 20. évében azért gyűltünk össze, hogy megemlékezzünk mindazokról, akiknek neveire, sorsukra már csak a múltba tekintő idősebb családtagok, rokonok emlékeznek. Kárvallottakra, akik ma már csak számok kutató történészek statisztikáiban, a történelemkönyvekben említett sötét és véres kommunista időszak névtelen áldozatai. Magyarok voltak ők is, akik épp csak annyit szerettek volna, mint mi magunk: békében, emberhez méltó módon élni, szeretni és szeretve lenni. Sokan közülük azonban sohasem élhették meg e számunkra természetes pillanatokat.
Krassó György Májusi hajnal című versében megrendítő hatással tárja fel előttünk 1958 tavaszának fogházban töltött napjait:

Gyűjtő. Kisfogház. Halk kopácsolás.
Rácsot, vak ablakot tavasz legyint.
„Az udvaron akasztás lesz megint.
Folyik tovább, pajtás, a gyilkolás.”

„Gyújts rá, barátom!” Mély szelíd harang
kong messziről „Egy hét és nyolc kötél.
Ki megy ma – Angyal, Kósa, Szente, Szél?”
Egy zárka nyílik s felsüvít a hang:

„Fiúk… Hazánkért… Isten veletek…
Erdősi búcsúzik most tőletek.”
Valaki sír. Lépések. Lánc kocog.

Kinn: „Éljen a szabadság… Gyilkosok…”
Aztán csönd. Társam így szól: „Már nem él.”
S kezemben ég a cigaretta még.

A kommunista diktatúra az évek múlásával jottányit sem veszített eredendő lényegéből, csupán eszközei finomodtak. Ennyiben, és csak ennyiben különbözik a fasizmustól. A hitleri birodalom gyilkos rendszere nem léphetett a konszolidáció időszakába. Mi magyarok akár hálásak is lehetnénk azoknak, akik megakadályozták ebben, de mint tudjuk, csak ideológiában vallottak mást a fasizmust felszámoló kommunista mészárosok.

Orvos-húgomat innen küldte
Szálasi a halálba. Most
Rákosi tart itt. Egy a csürhe:
a porkoláb is azonos.

- írta emlékezetébe, később papírra Faludy György az ÁVÓ pincéjében 1950 nyarán.
A kádári konszolidáció fojtó légkörének áldozatai nem életükkel, csupán – és itt a csupán szót vastag idézőjelek közé kell helyezni – mentális egészségükkel, személyes egzisztenciájukkal, sárba tiport emberi büszkeségükkel fizettek a munkás, paraszt hatalomnak. Titkos ügynökök, tartótisztek és társadalmi megbízottak hínárja nőtte körbe és kötötte gúzsba a mindennapokat, az együttélés legalapvetőbb értékeit, a bizalmat, tisztességet és az őszinteséget inflálták el rövid idő alatt. Ezért is van jelentősége, hogy mi, a XXI. század magyarjai is eltöprengjünk Kenedi János, Kis állambiztonsági olvasókönyv című kötetének előszavában feltett kérdésén: Értenek-e minket gyermekeink, amikor azt mondjuk, ne jöjjön vissza az a rendszer akkor se, ha most nehezebben élünk.
Bizony, ennek a kérdésnek nagyobb súlya van, mint azt első hallásra gondolnánk, hisz látható, hogy a közélet színterén is megjelentek az elkeseredettség és őszinte düh politikai kufárai. Szokták mondani: a kommunista nem vész el, csak átalakul. Számos élő példát tudnánk ennek alátámasztására felhozni. Hiba lenne ugyanakkor, ha nem vennénk észre, hogy a szélsőjobboldali eszmék hirdetői ugyanannak a totális államnak a hírnökei, mint a még ma is köztünk élő elvtársak. Megfiatalodva, egyszerű és korszerű jelszavaikkal ők is előbújtak.
Mindkét akaratközösséget ismerjük jól. Ők azok, akik rettegnek az eszmék és nézetek versenyén alapuló polgári demokráciától, noha ez a fejlődés és a gyarapodás alapja. Ők azok, akik irányítható gyermeknek szeretnének látni bennünket. Ők azok, akiknek a végső érvük az erőszak és az elhallgattatás.
A szélsőségek térnyeréséért az elmúlt nyolc év tehetetlensége és ötlettelensége a felelős. A másokat megbélyegző, kirekesztő nézeteket valló pártok megerősödése – miként azt egy közelmúltban napvilágot látott kutatás igazolja – azokban az országokban számottevő, ahol a gyenge állam képtelen javítani a közbiztonságot, az államba vetett bizalmat, és csökkenteni a mélyszegénységet. Ukrajna és Bulgária után miénk e dicstelen versenyben a harmadik hely.
A szélsőségek tévesen értelmezett rendpártisága ma már nem az akasztófák alatt vagy kínzókamrákban teljesedik ki, gyűlöletüket bűnbakokra vetítik. Gyűlöletből azonban nem lehet építkezni, a keresztény, európai értékek épp ennek ellenkezőjén, a felebaráti szereteten alapulnak.
Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy a krisztusi tanítással nem tud mit kezdeni sem az ateista kommunista, sem pedig a keleti sámánvallásokba menekülő radikális. Úgy is lehet fogalmazni, hogy két pogány közt, egy hazáért csak a demokratikus hagyomány tisztelői, és a keresztény értékek felvállalói képesek tenni.
A mai megemlékezésünk alkalmat kínál arra, hogy a múlt bűneiből levonjuk a jelen tanulságait. Szüleink, nagyszüleink emlékének, és a magyarországi diktatúrák minden megnyomorítottjának tartozunk azzal, hogy konok elszántsággal, évről évre megidézzük a múltat. Az éjjel érkező fekete autó lidércét, az Andrássy út 60. kínzókamráit, az összedrótozott csuklók és letépett körmök fájdalmát.
Miért kaparjuk régi sebeinket? – hallatszik még ma is a maszatolásban érdekelt tízezrek hamis béke óhaja. Úgy gondolom, hogy a soha nem felejthető rémületes tettek sorozata maga a válasz. Nekünk annyiban áll a feladatunk, hogy néven nevezzük a múlt bűneit. Intő példaként kell megőriznünk emlékezetünkben e szörnyű tetteket, nehogy a hamis nosztalgia erőt vehessen Magyarországon. Hinnünk kell, hogy történelmi ismereteink a weimari Németország hatalomváltásáról, illetve az 1947-es magyarországi választás utáni korszakról, az 1956-os forradalmat követő megtorlásokról, kellően óvatossá tesznek bennünket. A gulágra hurcolt, rabszolgasorsba taszított tízezrek keserűsége pontos iránymutató lehet az új erkölcsi alapok megteremtésekor. Világossá kell tennünk, hogy elmúltak már azok az idők, amikor az elvhű kiválasztottak bármit büntetlenül megtehettek. A párthűség nem biztosíthat előjogokat. Az 1990 előtti gyilkos és korrupt munkáshatalom kiszolgálói éppúgy nemkívánatosak a közélet alakítói körében, mint az egyre szaporodó köztörvényes politikus bűnözők. Akik eddig azt gondolták, hogy a törvények fölött állnak, azoknak azt üzenjük, hogy a múltban elkövetett tetteiért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget!
Az elmúlt húsz év lezárásához olyan politikai garnitúrára lesz szükség, melynek kellő ereje és súlya van ahhoz, hogy érvényesítse a jog adta lehetőségek keretében a felelősségre vonást. Erre a szélsőséges radikalizmus, mely Gyurcsányék köpönyegéből bújt elő, alkalmatlan, létezése épp a jelen hatalomgyakorlóinak érdeke. Az új erőnek nem a szerzésben, hanem a törvények betartásában és betartatásában kell megjelennie! Ha nem lesz változás, mindaz folytatódni fog, amitől az egész ország szabadulni szeretne.
Hiszem, hogy elődeink is egy igazságos, becsületes, új Magyarország álmát vitték magukkal a vesztőhelyre, börtöncellába, kihallgató szobába. Mi sem akarhatunk mást.
Névtelen óbudai mártírok, bebörtönzött bátor államférfiak, megkínzott egyházi méltóságok; meghajtjuk fejünket emléketek előtt.

- Miért fontos egy 130 ezer fős kerület polgármesterének, hogy a parlamentben is képviselő legyen?

- Minden településnek szüksége van arra, hogy megfelelő képviseletet kapjon. Márpedig Óbudának az elmúlt 20 évben nem volt megfelelő képviselete a parlamentben, annak ellenére, hogy két képviselőnk is van. Az óbudai érdekek nem kerültek a figyelem középpontjába, pedig sokszor nagyon jó lett volna. Azt látom, hogy azok a települések, amelyek erős parlamenti lobbit tudnak kifejteni, azok a településfejlesztésben is komoly eredményeket tudnak elérni. Azt remélem, ha a parlamentbe bejutok, erőteljesebben tudom képviselni Óbuda-Békásmegyer érdekeit, és ebből következőleg felerősödhetnek a fejlesztések, nagyobb lehetőségekhez jutunk. Vagyis a képviselőség a polgármesteri posztot erősíteni tudja.

- A kerületnek két egyéni képviselője van, mindkettő MSZP-s, Orosz Sándor és Donáth László, akik 1994 óta mindig elnyerték a posztot – utóbbi négy évvel ezelőtt önt győzte le. Felteszem, ők is azt állítják: a kerület érdekét képviselték.

- Több mint három éve vagyok polgármester, azóta mind a két parlamenti képviselőnek minden testületi ülésre küldök meghívót.  Egyszer sem jöttek el, pedig azt gondolom, ha ők itt helyi képviselők, akkor fontos lenne, hogy a helyi ügyek is érdekeljék őket. Szerintem Óbuda-Békásmegyer megérdemli, hogy olyan képviselője legyen a parlamentben, akit érdekelnek a helyi problémák, ismeri ezeket és szükség esetén hangot is ad ezeknek a parlamentben.

- Mi az, amit a jelenlegi képviselők elmulasztottak a parlamentben felvetni?

- Egyetértek a szubszidiaritás kereszténydemokrata alapelvével, azaz amit helyi szinten meg lehet oldani, azt ott is kell megoldani. De számtalanszor találkoztam az elmúlt három évben kerületünkben olyan problémával — ilyen volt az egészségügy, a Margit kórház sorsa, az aquincumi Duna-híd, a környezetvédelmi problémák – amelyek esetében jót tett volna egy kis parlamenti lobbi. Ezek olyan ügyek voltak, amelyek meghaladták a kerület kompetenciáját. Eddig a segítséget azonban nem kaptuk meg.

- Az elemzők, politológusok szerint nem kétséges, hogy megnyeri a körzetet, vagyis parlamenti képviselő lesz. Milyen eredménnyel lenne elégedett?

- Egyelőre csak dolgozom azért, hogy megnyerjem. Akkor leszek elégedett, ha Óbudának mind a két körzetében megfelelő képviselete lesz, és meg tudjuk valósítani az elképzeléseinket.

- Eddig ellenzéki polgármester volt, most kormánypárti lesz. Önnek milyen reményei vannak? Több pénz? Nagyobb támogatás?

- Számomra nem is az a fontos, hogy az önkormányzat ellenzéki vagy kormánypárti pozícióban van-e, hanem hogy lehet-e a kerület számára fontos ügyekben együttműködni. Akár a jövőbeni fővárosban akár a kormányzatban. Ma azt tapasztalom, hogy a jelenleg az állami és fővárosi városvezetés politikai alapon hoz a kerületeket érintő döntéseket és a pályázatokat is így bírálja el.

- Úgy gondolja, hogy most a baloldali kerületeknek több jut? Vagy kevesebb hátrány éri őket?

- Nézze, a baloldali vezetésű XI. kerület az egész országot tekintve az ötödik legnagyobb településnek számít, a mi kerületünk a III. pedig a hatodik a sorban. De mi még csak nem is álmodhatunk arról, hogy nálunk is olyan nagyságrendű útfelújítás legyen fővárosi pénzből, mint a XI. kerületi Bartók Béla úton volt. Vagy nálunk, a III. kerületi Szentendrei úton, ahol számos műemlék van, közlekedhetnek a 12 tonnánál nagyobb teherautók, a szocialista vezetésű XIII. kerületben lévő Váci úton, ahol még ma is sok iparterület van, ott nem. Pedig amíg nem épül meg az M0 északi összekötő szakasza, addig nem érdemes ezt a pluszproblémát létrehozni a Szentendrei úton s ebben egyetértenek velünk a környezetvédők, a műemlékesek. Reméljük, ez a részrehajlás a választások után változni fog.

- A fővárosban több kerületi polgármester egyben parlamenti képviselő, s velük kapcsolatban gyakran felmerül, van-e elég energiájuk ellátni mindkét feladatot. Önnek van?

- Egy kiváló csapattal dolgozom itt három éve, nagyon jó munkamegosztásban. Viszont éreztük a parlamenti háttértámogatás hiányát. Ha az meglesz, még eredményesebbek lehetünk. Azt gondolom, bírni fogjuk.

- Hogyhogy ilyen békésen élnek Óbudán egymás mellett a pártok még a kampány idején is, miközben országos szinten szóba sem állnak egymással? Javasolta nekik, írjanak alá közös nyilatkozatot, hogy választási plakátot csak a most felállított százötven oszlopra helyeznek ki – s aláírták. A Fidesz-KDNP, az MSZP, az SZDSZ, az MDF, a Jobbik és az LMP is.

- Sokszor elmondtunk: van egy jól működő óbudai hagyomány, ami még Tarlós István polgármestersége idején kezdődött: a fontosabb helyi ügyekben a pártok fölül tudnak emelkedni az országos politikai szembenálláson, és képesek konszenzusos döntéseket hozni a helyiek érdekében. És ebben azok a pártok is partnerek, amelyek újonnan szálltak be a kerületi politikába. Bízom abban, hogy ezt a hagyományt folytatni tudjuk, vagyis hogy ez a fajta a hozzáállás a helyi ügyekhez a jövőben is meg fog maradni.

- Azért a költségvetést – szemben a korábbi, konszenzusos évekkel – most nem sikerült ellenszavazat nélkül elfogadtatni. Emiatt egy kicsit csalódott?

- Azért nem, mert a 36 fős testületből most is csak három nem szavazat volt. Egyébként nálunk mindig megvan annak a lehetősége, hogy emberi és normális körülmények között meg tudjuk vitatni a problémákat. Soha nem lépjük át azt a határt, ami megnehezítené a döntéshozatalt. De a mostani költségvetést nagyon nehéz gazdasági helyzetben kellett elfogadni. Két év alatt közel kétmilliárd forinttal kap kevesebbet az államtól Budapest III. kerülete. S persze vannak, akinek csak a számok fontosak, de vannak, akik a számok mögött embereket is látnak. S ha a költségvetés elfogadása nem is volt egységes, remélem, a végrehajtását senki nem fogja akadályozni.

- A korrupciós ügyek behálózzák az egész országot, baloldali gazdasági szakemberek és politikusok vannak előzetes letartóztatásban. Mit tapasztal, mennyit számítanak ma az erkölcsök?

- Magyarországon nem csak gazdasági válságról beszélhetünk, hanem súlyos morális válságról is. Sőt a gazdasági válság lényegében a morális válság következménye. Azoknak a politikusoknak köszönhetjük, hogy az elmúlt 20 évben nagyon leértékelődtek az erkölcsi szempontok, akik büntetlenül bármit megengedhettek maguknak, sőt, ehhez még az értelmiség egy része is lelkesen asszisztált. Ha következmények nélkül azt mondhatjuk erkölcsileg megkérdőjelezhető dolgokra, hogy na és, akkor tényleg nagyon súlyos morális válságban vagyunk. Nagyon bízom benne, hogy áprilisban olyan változást lehet elérni, amivel véget vethetünk a gátlástalan és öncélú politizálásnak.

- Ön lent kezdte, szociális munkás volt, hajléktalanokat gondozott, végigjárta a ranglétrát. Az embert mennyire kötelezi a múltja?

- Erre egy személyes példát tudok elmondani. Amikor magam mögött hagyva a szemináriumot a Esztergomi Hittudományi Főiskoláról eljöttem, Barsi Balázs atya mondta nekem azt, hogy soha ne felejtsem el, miért mentem oda. Azt gondolom, ha az ember nem felejti el, hogy honnan jött, kikkel dolgozik, akkor kötelezi a múltja, meghatározza a tetteit. Szerencsés vagyok, mert vannak barátaim, akik tudnak és mernek is kritizálni és tükröt tartani. Van egy kedvenc Pilinszky idézetem: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. /Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.” Bízom benne, hogy parlamenti képviselőként is meg tudom őrizni emberségemet, még akkor is, ha nemcsak helyben kell politizálnom.

H.CS., Heti Válasz – Budai Látkép, X. évfolyam, 7. szám, 2010. febr. 18.

Megtiszteltetés a számomra, hogy immár harmadik alkalommal köszönthetem Önöket az Új Esztendő kezdetén.
Itt, ezen a csodálatos helyen más értelmet kapnak a mindennapok, s bizton könnyebb megéreznünk azt, hogy az egyéni lét egyedül a közösséggel kölcsönhatásban teljesedhet ki.
Egy közösség, egy társadalom igazi bukását az okozhatja, ha az egyéni szempontok jellemzően a közösség érdekei elé kerülnek.
Óbudán eddig mindez másképpen alakult, ezért ismételten szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a városrészért, s annak polgáraiért erőfeszítéseket végző embereknek a fáradozásait. Szeretném megköszönni mindenkinek a munkáját, energiáját, áldozatát, akik tettek a közösségért, Óbuda-Békásmegyer gyarapodásáért, s polgárainak boldogulásáért.
Kétségtelenül nehéz esztendőt hagytunk magunk mögött, sokkal nehezebbet, mint a megelőző időszakban bármikor. Az általános válság és a kormányzati megszorítások nehezítették önkormányzatunk működését, a helyi lakosság, a családok és városrészhez kötődő vállalkozások tevékenységét.
A jelen valósága sajnos aligha nevezhető szívderítőnek. Ma már nincs olyan szeglete az országnak, ahol körülményeikkel elégedett polgárok élnék nyugodt és kiegyensúlyozott mindennapjaikat. A miértet firtató kérdésre legtöbben az ország ügyeit intéző politikusok ténykedését okolják, bennük lelve meg minden bajok ősforrását. Kár is lenne tagadni, az elmúlt 20 év politikai teljesítménye kisebb időszakot leszámítva lesújtó. Bizony egyes döntéshozók bűnei nem növelték a jogalkotó testületekbe vetett bizalmat, s ezen az sem változtat, hogy a munkájukat becsületesen, a közjó előmozdítása érdekében végző képviselők rendre kimaradnak a híradásokból.
Hiba lenne viszont az elmúlt időszakért és a válságért csak a politikusokat hibáztatni, hisz – tisztelet a kivételnek – sok esetben a politikához hasonló működés tapasztalható a civil és a gazdasági szférában is.
Az egyéni érdek esetenként ezeken a területeken is a közösség vagy a vállalati érdek elé kerül, igazolva azt a statisztikailag is kimutatható tényt, hogy az ország fejlődésének legmakacsabb kerékkötője a tíz éve változatlan korrupciós hajlandóság. Úgy látom, mindannyian felelősek vagyunk azért a helyzetért, amibe kerültünk.
„Először magadban kell létrehozni a változást, amit a világtól követelsz.” – mondta Mahatma Gandhi bölcs előrelátással. Könnyű saját sorsunk miatt másokat kárhoztatni. Ez a gyarló emberi tulajdonság azonban annyira elterjedt, hogy ma már életképes politikai erő is felépülhetett szidalmain. Az örökös másokra mutogatásból azonban még nem született gyarapodó ország, csupán viszály és háború. Mindazoknak, akik új irányt szeretnének szabni saját sorsuknak, komolyan mérlegelniük kell: a mellettük élővel szemben, vagy vele összefogva kívánják-e a változást. Max Stirner mondta: ahogy a világra nézel, úgy néz az vissza rád. Rajtunk múlik a változás és változtatni kell, mert bajban van az ország. Ezt — ha nem is azonos tehertételként, de – mindannyian érzékeljük.
Az egyik kutatócég évről évre kiszámolja a különböző szakmákat övező bizalmi indexet. A listán magabiztosan őrzik a tűzoltók vezető helyüket. Úgy gondolom, az eredmény erősen összefügghet a teljes kiszolgáltatottsággal, s amint azt a közmondás is tartja: bajban ismerszik meg a barát. Magam is úgy hiszem, hogy amikor legfontosabb javaink kerülhetnek veszélybe, megnő a biztos kapaszkodó iránti igény és bizalom. Talán nincs még egy szakma ahol a benne dolgozók ennyire a másikra lennének utalva, az életük függ a másik munkájától. Talán csak szimbolikus, hogy az egykori Aquincum fő szentje Szent Flórián a tűzoltók védőszentje is. Képletes üzenetet hordoz számunkra ez, és nem csak az áradások idején. Városrészünknek olyan szigetté kell válnia, mely az események sodrásában is menedéket jelenthet a rászorulóknak, ahol értik, hogy mit jelent az egymásra utaltság.
Akik ismerik az önkormányzat lehetőségeit, azok pontosan tudják, hogy a jelen körülmények nehéz döntéseket kényszerítenek ki. Szilárd meggyőződésem azonban, hogy cselekvéseinket mindig az emberségnek kell motiválnia. Ellenkező esetben könnyen abba a hibába esünk, mint az ország mai irányítói. Ha a pénzügyi szempontok és rövid távú célok helyett az ember, az emberi méltóság áll döntésünk középpontjában, akkor könnyebb lesz az utcán egy tócsát kikerülni, mint egy reményvesztett embert.
Bíznunk kell abban, hogy az efféle szorító kényszerek a változással gyorsan veszítenek erejükből. Ehhez azonban vissza kell szerezni a magyarságunkba vetett hitet, nemzeti önbecsülésünket, hogy ne érezzük úgy, velünk még egy szlovák autó tolvaj és koalíciós játszópajtásai is kedvükre labdázhatnak. Ha nem értjük meg, hogy egymásra vagyunk utalva, akkor folytatódik az a folyamat, melynek következtében intézményeink, családjaink szétesnek, a erkölcs megszűnik, a magyarság felmorzsolódik. Meg kell erősíteni magunkat, s bízni abban, hogy a hét szűk esztendő már a vége felé jár. Ha sokan indulunk el egy irányba és ugyanaz a cél vezérel bennünket, ismét úgy fordulnak dolgaink, ahogy mi azt mindig is szerettük volna: rendezett körülmények között, békében és egyetértésben élni testvérrel, szomszéddal, társsal, itt Óbudán és a Kárpát-medencében.
A kitűzött célok elérése azonban csak az Önök hathatós segítségével lehetséges, ezért kérem, segítsék munkánkat 2010-ben is. Építsük tovább együtt anyagi és lelki értelemben egyaránt Óbuda-Békásmegyert, teremtsünk élhetőbb otthont mindnyájunknak, a gyermekeknek pedig igazi, erkölcsi értékeken nyugvó, vállalható örökséget.
Arany János soraival kívánok mindannyiuknak reményteli, sikeres új esztendőt, a ma esti koncerthez pedig jó szórakozást!

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;

A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.

Béke legyen a háznál
És a szívredőben.

Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

A mai nap csupán egy a karácsonyi várakozás napjainak sorában, számunkra mégis lehetőség, hogy a téli sötét napok egymásutánjában megálljunk egy pillanatra és átgondoljuk magunkban, mi is a betlehemi kis Jézus megszületésének, a karácsony ünnepének valódi üzenete a mai ember számára.
Európában sokan hajlamosak a békére természetes adottságként tekinteni, pedig, ha távolabbra emeljük tekintetünket, azt látjuk, hogy korántsem az. A Megváltó születésének helyén is viszály uralkodik a különböző nemzetek fiai között. Ezért is nagy öröm, hogy nálunk, Óbudán már hosszú évek óta közösen ünnepelnek németek, szlovákok, és ma első alkalommal lengyel barátaink is. A karácsony hozza el otthonainkba a betlehemi barlang békességét!
A szent család, a jászolban fekvő kisded és a barlangistálló felett világító csillag számunkra — a békességen túl — más jelentést is hordoz, legyen hozzá szemünk és fülünk, hogy felismerjük szimbolikáját és megfejtsük a titkot.
Az ádventi időszakban érdemes a gyermekek alig leplezett izgalmát figyelnünk. Pontosan tudják, hogy karácsonykor ajándékot kapnak. Az ádventi naptár kinyíló ablakocskái mögött található apróságok napról napra fokozzák a nagy ajándék közeledtének örömét. Sokat tanulhatunk a gyermekek várakozásának őszinteségéből. Még akkor is, ha a kézzelfogható ajándékok titoktalanságában az igazi ajándék, a kereszténynek földre szállt reménysége nincs is jelen. Őt, és a benne rejlő örömforrást csupán a mások felé fordulásban, az őszinte adni tudásban lelhetjük meg. Ha mindez hiányzik a karácsony ünnepéből, elveszik a lényeg. Az ádventi készület hozzásegít ahhoz, hogy méltó módon, tartalommal teli módon tudjunk ünnepelni.
Márai Sándor így figyelmeztet bennünket: Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (…) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.
A titok nem az ajándékok között keresendő, és nem fejthető meg a másik ember távollétében. A megváltás öröme, Jézus születése csak másokon keresztül érthető meg. Az örömünk csak másokkal megosztva teljesedhet ki.
Köszönöm az óbudai szlovák, német és lengyel kisebbségek képviselőinek egész éves munkáját, azt az igyekezetet, mely közösségeik számára saját kulturális gyökereik megerősítését, és tagjaik testi, szellemi növekedését szolgálta.
Az ádventi gyertya fellobbanása növelje mindannyiunkban azt a fényességet, melynek fényénél megláthatjuk a karácsony valódi értékét. Nemzeteink ünnepi hagyományai adjanak megtartó keretet közösségeink méltó ünneplésére. Hitet, hogy a betlehemi születés titka által véget ért a hiábavalóság és múlandóság az emberiség számára; és reményt, hogy a vakító fényesség helyett mind többen találjanak rá a Teremtőtől származó igaz világosságra.
Egy erdélyi gyökerű népdal soraival kívánok békés ádventet és boldog karácsonyt:

Adjon isten mind jobbat mind jobbat
Ne csak mindig a rosszat a rosszat
Mitől félünk mentsen meg mentsen meg
Amit várunk legyen meg legyen meg

Adjon isten minden jót minden jót
Jobb időt mind tavaly volt tavaly volt
Sok örömet e házba e házba
Boldogságot hazánkba hazánkba.

Köszönöm a figyelmüket.