Zichy utca. Már több, mint egy évszázada így hívják. Pedig abban az időben inkább csak sikátorok voltak Óbudán, kivételt csak Lajos utca és Pacsirtamező képviselte. Később az utcanév kezdőbetűje alapján zsidó utcaként kezdték emlegetni. Itt volt ugyanis a hitközség nagy épülete. Bár zsidók a kerület minden pontján éltek. Mert volt egy kor, amikor nem a származás, a tettrekészség számított. És volt egy másik, amikor a humanizmus, mint fogalom egy időre megszűnt, a faji hovatartozás alakította a sorsokat. Vészkorszaknak hívták.
Tisztelt megemlékezők!
Németországban örök mementóként fénylenek az emlékezés sárgaréz kockakövei, az utca kövezetébe ágyazva. Rajta egy név, és a deportálás dátuma. Sárgarézbe vésett emlékfoszlány, melyen minél több cipő tapos, annál fényesebben jelzi, sohasem felejthetünk. És ezt hivatott jelezni az emléktábla is, melyen az óbudai téglagyár területén összegyűjtött, megkínzott, kirabolt és haláltáborba hurcolt áldozatok neveinek hosszú sorát tartalmazza.
Megemlékezni jöttünk ide. A holokauszt drámája emlékezünk, mely a tankönyvek szerint 1944. október 15-én kezdődött. E dátum fordulópontja volt a budapesti zsidóság életében, ám a tragédia előzményei ki tudja meddig nyúltak vissza.
A deportálások és elhurcolások elsőszámú irányítója Adolf Eichmann ekkor tér vissza Budapestre tudva, hogy Edmund Veesenmayer német teljhatalmú megbízott és Szálasi Ferenc között megállapodás köttetik a munkaerő-átadásról, azaz a deportálások megindításáról.
Hogy mit is jelentett ez valójában? Papírfoszlányokra vetett visszaemlékezésekből tudjuk, hogy „a csillagos házakból elhurcoltakat “árokásó századokba” szervezték, és Budapest-környéki védművek kialakításán dolgoztatták. November 6-án kezdték az árokásó századok egy részét, és a csillagos házakban összefogdosott további ezreket Németország felé indítani – gyalog. A fő koncentrációs központ a Nagybátony-Újlaki Téglagyár óbudai telepén volt. A téglagyárban a nyilasok verték-püfölték az embereket. Összeszedték a jegygyűrűket, órákat, ékszereket és pénzt. Közben kifosztottak, megvertek a nyilasok” – olvasható egy K. J. monogramú óbudai túlélő feljegyzésében.
A félelemtől reszkető, sötét, dohos helységekben bujkáló üldözöttek lelki gyötrelmeiről és kétségeiről nekünk, a mai kor emberének alig lehet fogalmunk. Ennek ismerete nélkül azonban csak semmibe tűnő szép szavak a megemlékezés mondatai. Engedjenek hát meg egy rövid idézetet a hitleri birodalom végső megoldás néven elhíresült népirtása elől Hollandiába menekült és ott bujkáló német lány, Anne Frank naplójából:
„1944. július 15, szombat Nekünk sokkal nehezebb kitartani a nézeteink mellett olyan időkben, amikor minden idealizmust a sárba taposnak és kipusztítanak, amikor az embereknek csak a legvisszataszítóbb tulajdonságait látjuk, s megrendül az igazságba, a jogba és Istenbe vetett hitünk.
Aki még ezek után is azt állítja, hogy itt a hátsó traktusban az idősebbeknek rosszabb a helyzetük, mint nekünk, bizonyára nem gondol arra, hogy mennyivel súlyosabban érintenek bennünket a felmerülő kérdések, azok, amelyeknek a megoldásához még túlságosan fiatalok vagyunk. Pedig oly közel kerülnek hozzánk, hogy előbb-utóbb azt képzeljük, már meg is tudjuk oldani. De ezek a megoldások többnyire helytelenek és így ki kell őket javítanunk.
Ezért oly nehéz a mi életünk a mai időkben: még alig ismertük meg ideáljainkat, álmainkat, vágyainkat, s máris letöri, sőt gyökerében sorvasztja el őket a szörnyű valóság.”
Anne Frank 1945 márciusában, két hónappal Hollandia felszabadulása előtt, a bergen-belseni haláltáborban fejezte be életét.
A napló soraiból a fiatalok élni akarása sugárzik. Drámaisága a kegyetlen valóságra adott gyermeki reakciókban, naiv bizakodásban áll. A felnőtt férfi, Radnóti Miklós kései verseiből azonban a gyilkos eszme minden stációja visszacseng. 1944. október 24-én Mohácson írott razglednicában találjuk meg a XX. század holokausztja fölött kimondott rövid, ám annál pontosabb ítéletet:
Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.
Az emberi lét egyik legnagyszerűbb vonása az emlékezni tudás, a megbocsátás és a hit. Boldog Salkaházi Sára nővér, akit a Jad Vasem Intézet a Világ Igazai közé vett, nos, az ő humanizmusa és vértanú halála álljon előttünk példaként. Hinni abban, hogy a kollektív gonoszság legyőzhető, hogy a történelem nem ismétli önmagát. A mi kötelességünk, hogy bátran nemet mondjunk a bakancsok ritmikus csattogására, a kirekesztő vezényszavakra és hitet tegyünk a békés és befogadó társadalom eszménye mellett.
Köszönöm, hogy meghallgattak.