Tisztelt megemlékezők!
Bibó István sokat idézett gondolata szerint demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni. A félelem összezavarja az emberek bensőjében a morálisan vállalható, helyes döntések felé mutató érzékeny iránytűt. A félelem légköre egyaránt elhomályosítja vádló és vádlott; őr és rab; hóhér és áldozat józan ítélőképességét. Mindennek kiváltója pedig csupán egyetlen elme, melyben megfogan a gyilkos gondolat, s az majd, mint a pusztító vírus, feltartóztathatatlanul söpör végig a történelem különböző időszakain.
Óbudán évről évre megemlékezünk azokról, akik áldozatává váltak a gyűlölet és a kirekesztés erőinek. Régen volt – mondhatnánk. Ugyan ki emlékszik már azokra, akiket az egykori téglagyár területéről vittek el. Akiket ütöttek, rúgtak, akiket megfosztottak értékeiktől és emberi méltóságuktól. Ha azonban – miként azt a XXI. század divatirányzatai sugallják – csak a jelennel és a közeljövővel törődnék, épp mi lennénk azok, akik hozzájárulnánk ezzel a fasizmus és kommunizmus vírusának akadály nélküli terjedéséhez. A múlt bűneiből eredő fájdalmak és sérelmek láttán nem maradhatunk közömbösek. Úgy hiszem magánemberek, és közszereplők is súlyos felelősséget viselnek. Nem a múlt eseményeiért, hanem azért amit a ma embere láthat a televízióban, tapasztalhat az utcákon. Azért kell – akár erőt is alkalmazva tennünk, hogy ne kaphasson ismét lábra a fertőzés. Hogy ne történhessen meg még egyszer az, amiről Radnóti Miklós ír Hetedik eclogájában:
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Nem lehetünk kellően erősek ahhoz, hogy csak legyintsünk a bakancsok ütemes csattogására, a nyilas vezényszavak és köszöntések sebeket feltépő hangjaira. Ki kell mondanunk évről évre, újra és újra: elég volt! Ki kell mondanunk, mert ami nekünk ma csak egy számadat, az a hatvanöt éve történtek elszenvedőinek örök trauma.
A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság számos túlélő vallomásának kordokumentumát őrzi. Közülük tizennégyen említik az Óbudai Téglagyárat, mint megpróbáltatásaik egyik állomását. Közülük egy, az 508-as lajstromszámú varrónő így emlékszik vissza:
1944. november 9.-én a házból elvittek a nyilasok minden nőt 16 évestől 60-ig. Én is ezek közé tartoztam. Ebben az időben már minden nap számítani lehetett arra, hogy a zsidókat elhurcolják a házakból, úgyhogy állandóan készenlétben volt a hátizsákom, a legszükségesebbekkel és valami ennivalóval megtömve. Az első utunk az Óbudai Téglagyárba vitt. Nagyon keserves út volt ez, mert szándékosan a leglassabb tempóban vittek bennünket a szakadó esőben, úgyhogy ezt a néhány órás utat kora reggeltől este 10 óráig tettük meg. A téglagyárban rengeteg ember volt összezsúfolva, a szárítóban ültünk egész éjjel. Másnap elindultunk gyalog végig a bécsi országúton. Útközben állandóan zaklattak a nyilasok, elszedtek tőlünk minden pénzt, ékszert, zseblámpát, mindent, ami az ő számukra értékes volt. Éjszakánként istállókban, csűrökben aludtunk, de előfordult, hogy a szabad ég alatt töltöttük az éjszakát. Útközben nem adtak semmit enni, amíg tartott a hazai élelmiszer, addig jó volt, de azután már csak akkor ettünk, ha a parasztokkal tudtunk valamit cserélni.
A külső Bécsi úti temető – melyet az óbudai zsidó közösség alapított 1922-ben – máig őrzi a vészkorszak áldozatainak emlékét. Itt található a Maros utcai zsidó kórház 149 áldozatának sírja is. 1945. január 21-én a nácik módszeresen kiirtották a kórház betegeit, orvosai, nővéreit. Kit a kertben lőttek agyon, kit a betegágyában ért a halál. És itt található a Gyalogmenet áldozatainak hantja is. Őket a már említett Óbudai Téglagyárban gyűjtötték össze, majd gyalogmenetben, Fussmarsch-nak, azaz sétának csúfolva, Győr irányába hajtották végig az osztrák határ erődítési munkáihoz. Mert Adolf Eichmann 40.000 munkást követelt a hatóságoktól. Ma rájuk is emlékezünk.
Ezek a részletek csak kevesek előtt ismertek, az üldöztetés, a megaláztatás a mai emberek számára kínos és kerülendő témák. Ezért sem csoda, ha ismeretlenül cseng sokak előtt Endre László csendőr főtörzsőrmester-, a csillaghegyi gettó parancsnokának neve. (Aki nem azonos a háborús bűnös, Belügyminisztérium zsidó ügyekért felelős államtitkárával!) Ő volt az a háromgyermekes családapa, aki menekülő zsidókat rejtett el, saját családja életét is kockáztatva. Mintegy négyszáz magyar és lengyel zsidó, valamint lengyel menekült köszönhette neki életét. Ki emlékszik rá?
„Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem” – olvasható Szent Pál rómaiakhoz írott levelében. Mint ahogy a bűnt, a mészárlást is csak a békével és az élet tiszteletével párhuzamba állítva értelmezhetjük, úgy kell tekintenünk a vészkorszak áldozataira, és a kiszolgáltatottak megmentőire is.
Egymás mellé állva emlékezünk az óbudai, békásmegyeri és a környező településekről elhurcoltakra, és reméljük, hogy már nincs messze az idő, amikor a bibói értelemben vett demokrata lét minden magyar számára átélhető valósággá válik.
Köszönöm a figyelmet.