Varró Dániel új verseskötete a szerelem külső és belső helyszíneit veszi számba, mint egy kis szerelmi enciklopédia. A kapualjakat és mozikat, strandokat és libegőket, reggeleket és estéket, féltékenységet, boldogságot. A költőtől megszokott könnyed, játékos hangba ezúttal egy kis keserűség is keveredik. Rímjátékokban azonban most sincs hiány, és a témát változatos költői formákban járja körül a kötet, az elégiától a makámáig, a szonettkoszorútól az SMS-versig.
„Ha nő lennék, azt szeretném, ha Varró Dani szerelmes lenne belém 🙂 Legalábbis a versei alapján. Távolról, ismeretlenül is. Rímesen, kedvesen, dadogósan túlbeszélősen, cseten, esemesben. Fontosnak érezném magam. Varró Dani kötete azt a kis csodát képes nyújtani, hogy az olvasó ezeket a szerelmetes verseket olvasva egyszerre érezheti magát felnőttnek és gondtalan kamasznak. Szeretsz, szeretlek, mily’ reménytelen, írja Nemes Nagy Ágnes megdöbbentő soraiban. Varró Dani meg mintha hozzá tenné: ebben a reménytelenségben van ám valami játékosság is! És tényleg. A kötet versei bizonyítják. Az meg szinte mellékes is, olyan természetes, hogy bámulatra méltó formai bravúrral és biztonsággal megírt versek ezek, régóta nem látott, gondtalan játékkal megkomponált képversek és szimpatikus önkényességgel megbontott sorok és szabályok. A szíved az enyémmel nem kompatibilis, írja Varró Dani. Igen, ez az egy, amin még a kivételes tehetséggel megírt versek sem segítenek.”
Jónás Tamás
„hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter”
Versek a kötetből:
Boldogság
A tévéhez leültünk
megnézni azt a filmet,
miről a műsorújság
megírta, hogy nagyon sok
vér fog majd folyni benne,
és ennek mind a ketten
örültünk, mert szeretjük
a filmeket, amikben
nagyon sok vér folyik. Te
két fázós lábad akkor
pólóm alá bedugtad,
kis talpad ráhelyezted
kövér, meleg hasamra,
úgy néztük ezt a filmet,
pisztáciát is ettünk.
De gyorsan elfogyott, és
félóra múlva kábé
szép, szőkített fejecskéd
a mellkasomra tetted,
én kissé hátradőltem,
a vállad átkaroltam,
és elnyomott az álom.
Most arra ébredek fel,
hogy vége már a filmnek,
a farpofák sajognak,
jól elzsibbadt a lábam,
és el van gémberedve
a vállam is rohadtul,
fejem nem dönthetem meg,
nincsen mögötte támasz,
valami ócska pornót
sugároz a csatorna,
éjfél is régen elmúlt.
A távirányitóért
nyúlnék, de el nem érem,
van egy pohárnyi kólám,
miből kiment a szénsav,
de azt sem érem el, mert
te rajtam fekszel éppen,
szemed becsukva tartod,
a szád kinyitva félig,
meleg fuvallatocskák
szállnak nyakamra onnét.
Kívánhatnék-e többet?
Cossante a lehányt küszöbről
Mikor a küszöböt lehánytad, és a nedves
szivaccsal feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?
Arra a pillanatra.
Mikor lehánytad a küszöböt, és a sárga
szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?
Arra a pillanatra.
Lehánytad, feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?
Semmit se tartva bent, úgy tűnt, magadhoz engedsz.
Arra a pillanatra.
Szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?
Magadhoz engedtél a bensődet kitárva.
Arra a pillanatra.
Féltél, megárt a bimbózó romantikának,
ha otthonodban a küszöbre hányni látlak
abban a pillanatban.
Féltél, a láng lelankad hamvadó üszökre,
ha látlak otthonodban hányni a küszöbre,
abban a pillanatban.
Kit otthonodban a küszöbre hányni látlak,
ahogy te, úgy kitisztult bennem a vágy irántad.
Abban a pillanatban.
Kit látlak otthonodban hányni a küszöbre,
bennem a szerelem is így tisztult ki szebbre.
Arra a pillanatra.
Metró
Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellenőr a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.
Leszállított – az alagút
most énelőttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.
S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.
Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem tűnt volna fel még.
Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.
De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
szűk labirintusán át.
S a vágy metróján, hol az ok
zord ellenőre szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.
Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejlő állomást
hogy egyszer is elérném.
S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a bőrön át
a szíved kattogását.
[De mit vesződöm én…]
De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák…
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szógégénkbe hátrál, akár egy pici rák.
Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.
De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.
Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.