A szellem akkor lesz szabaddá, ha többé támaszt nem keres. – Franz Kafka
Tisztelt ünneplő egybegyűltek, Hölgyeim és Uraim!
Hazádnak… Ez a címe egy Századvég kiadó gondozásában megjelent különös könyvnek. A szerzők ezer éves történelmünk tükrében egyebek mellett arra keresik a választ, ki a magyar, mit jelent a hazaszeretet, mely ünnepeket érezzük igazán a sajátunkénak?
Számos tragikus eseményt és dátumot tart számon a nemzeti emlékezet, elég az aradi vértanúkra vagy Trianonra utalnunk. Az 1956-os szabadságharcunk azonban más, nem illeszkedik pontosan e láncolatba. Az eseményekben résztvevő elődeink öröme emeli ki a vesztett ügyeink megemlékezéseinek sorából. Heroikus küzdelme minden elemében részévé vált a nemzet önazonosságának, a magyarok nagytöbbsége ma is közösséget vállal céljaival: szabadság, önrendelkezés, többpártrendszer. Azon ritka történelmi pillanatok egyike volt, melyben a megnyomorított és elcsigázott nemzet mindent egy lapra tett fel.
’56 októbere nem a pontos számítások, nem az esélyek elemzése, és nem a reálpolitika időszaka volt. Egyetlen felkiáltássá sűrűsödött össze az előző kilenc esztendő minden fájdalma, egyetlen akarattá, mely felülírta – ha csak egy pillanatra is – a hatalom nyers erőre támaszkodó realitását.
Marian Keyes, ír származású írónő meglehetősen nagy pontossággal írja le azt, ami a pesti utca 1956-os eufóriáját okozta, és sorsdöntő lépésekre sarkallt. Valahogy úgy fogalmaz: Akkor van hatalmunk igazán, amikor legkevésbé sem érdekel, hogy van-e, vagy sem. Erről győződhetett meg október 24-én a sok százezer budapesti ember – látva a tizenéves fegyveres felkelőket -, ezt igazolta a kerületben a csillaghegyi ellenállók önszerveződése is. Ők voltak az elsők, akik Nagy Imre statáriumhirdetése ellenére a nemzeti önrendelkezés pártjára álltak. A kis elszórt csoportok összefogása néhány nap alatt forradalmi akarattá, az pedig valódi hatalommá vált. Ezt érezte az utca embere és ezt érezte a kommunista Nagy Imre is, amikor megváltoztatta korábbi felkeléssel kapcsolatos álláspontját.
1956 őszének reményteli hetei megmutatták, hogy mennyire erős lehet egy mégoly kis nemzet is, ha hisz saját igazában. Az egyetemi ifjúság kart karba fonó felvonulása és őszinte lelkesedése nem csupán 1956 igazának lett szimbóluma, hanem ellenpontja is mindannak, amit utána, az alantas ösztönökre játszó kádárizmus saját hatalmának megtartása érdekében az országnak ajánlani tudott. Az öncenzúráért, a hallgatásért és magány vállalásáért cserébe hétvégi telek járt, kiutalt Zsiguli és valutakeret.
A gulyáskommunizmus látszat jólétéért azonban súlyos árat fizetettünk. Megroppant a nemzet gerincét adó közösségek sokasága. A befogott szájak pedig hallgatni kényszerültek ’56 igazáról. Az országra béke szállt. A hazug béke ordító csendje telepedett az utcákra, az emberek hétköznapjaira hosszú évtizedeken át.
Magyarország 1956-os népfelkelése azonban örök figyelmeztető jelként ívódott be a kommunista kelet-közép európai pártvezetők tudatába. Az egyetemisták és a pesti srácok bátor helytállása mérföldkővé vált a béketábor történetében, mert világossá tette, hogy hol vannak a pártállam határai.
A magyar és lengyel nép sorsának számos pontján található kapcsolódási pont. 1956 júniusában a poznańi munkásfelkelés, majd az októberre tervezett szovjet varsói invázió, illetve a válaszként megszervezett lengyel ellenállás, a magyar szabadságharcosok számára saját igazuk megerősítését jelentette. Ebben nem kis szerepet játszott a lengyel pártvezető Gomułka, aki teljes mértékben támogatta a magyarországi forradalmat. Ő volt az egyetlen kommunista, aki ellenezte a szovjet csapatok bevonulását Magyarországra. Még november elseje után is nyíltan Nagy Imre mellett állt, amikor Hruscsov tájékoztatta őt a szovjet beavatkozásról.
A budapesti forradalom nem sokkal később visszahatott a Gomułka vezetése alatt működő Lengyel Munkáspárt politikájára is. A nagy tekintélynek örvendő katolikus egyházat nyomás alatt tartotta ugyan, ám tágabb teret engedett a vonzáskörében működő közösségeknek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az engedmény, ami 1956 után Magyarországon a materiális javakban öltött testet, az a lengyelek számára a szabadabb közösségi élet megélését jelentette. Többen azt is tudni vélik, hogy a lengyel katolicizmusból a pápai trónig emelkedő krakkói bíboros és a Szolidaritás mozgalom között erősebb kapocs volt puszta szimpátiánál. Ami viszont tény, hogy míg az első szeget az 1956-os magyar forradalom-, addig e történelmi láncolat végén álló Szolidaritás mozgalom az utolsó szeget verte be az európai kommunista rendszer koporsójába.
Tisztelt ünneplő egybegyűltek!
Mi, akik még láttuk e szánni való államberendezkedés végnapjait, értjük, hogy ’56 októberének ismert és névtelen hősei mire mondtak nemet. Ahogy ők akkor a véráztatta utcakövön, mi békésen, 1989-ben mondtuk ki a végső nemet. A tagadáshoz azonban nem kapcsolódott hozzá az egységes kiállás valami mellett. Folytatódott a Kádár-korból ismert önérdek keresése, a fogyasztás, mint örömforrás hajszolása. A közösségi lét, a nemzetet összefogó erő, jelképeink és ünnepeink díszletei közé szorult. Együvé tartozásunkat csupán az 2006-os rendőr attak során érezhettük át. 2010 azonban ezen a téren is áttörést hozott számunkra.
Október 23-án Magyarország nemcsak egy diktatúra ellen lázadt fel, hanem hazugság és a félelem ellen is. S bár még a közelmúltban is kísérleteztek a nép tűréshatárainak tágításával; bebizonyosodott, hosszú éveken át nem hazudhatnak nekünk, nem korlátozhatják szabadságunkat.·A minap Magyarország nagy lépéseket tett annak érdekében, hogy az évtizedekig velünk élő igazságtalanságokkal őszintén szembe nézzen.
1956. október 23. reménye a mai kor embere számára is abban áll, hogy közös céljainkat – legyen mégoly nagyratörő is – összefogva képesek lehetünk elérni. A segítő kezet azonban csak magunk köreiben kereshetjük, mindaz, ami kívülről jön, érdekek által vezérelt. Hinnünk kell tehát a magunk építeni kész erejében, tudásunkban és abban, hogy 1956 szabadságának szelleme ma is élteti Óbudát, emlékezteti Budapestet, egykor volt, s ma újra felemelkedni kész önmagára. Zárásképpen hallgassák meg Örkény István: Fohász Budapestért címet viselő sorait:
Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy mint a többi, egy város a városok között. Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamosokon és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak. Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból barikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni lehet!
A kerek világon minden térképen és glóbuszon, ma átírják nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest, minden nyelvén a világnak azt jelenti; hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület.
Köszönöm, hogy meghallgattak.