20 Éve Szabadon Közép-Európában
Tisztelt hallgatóság, Hölgyeim és Uraim!
Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a Konrad Adenauer Alapítvány e rangos konferenciájának Óbuda-Békásmegyer biztosíthat helyszínt. Különös jelentőséget pedig azért nyert számomra a mai esemény, mert úgy érzem, hogy a címben szereplő témakör számos olyan nyitott kérdést tartogat számunkra, mely a közélet történéseit aktívan alakító ember számára nem maradhat közömbös. A szabadság fogalma értelmezhető a mindenkori hatalom szemszögéből, de mikro szinten is, az elmúlt 20 évet Közép-Európai polgárként személyesen átélő ember aspektusából.
E kettős közelítés metszetében áll az a mai politikus, aki a ’89-90-es fordulat időszakában, telve reményekkel és jövőt illető vízióval, egy olyan ifjúsági mozgalomba lépett be, mely később párttá szerveződött és mára Európában egyedülálló felhatalmazás birtokában irányíthatja Magyarországot.
Visszatekintve az elmúlt 20 évre látható, hogy a fordulat éveiben számos illúziót kergettünk. A vasfüggönyön túli életből csak egy szeletet láthattunk, s azt összevetve szüleink és nagyszüleink fiatalkori perspektívájával, joggal, ám tévesen hittük, hogy világosan kijelölhető az indulási és érkezési pont. Már az indulásnál hiányzott az a cezúra, mely egy új kezdet éles határát mutathatta volna. Ennek az egyértelműsítő vonalnak a meghúzására egészen 2010 áprilisáig várni kellett.
A szabadság – melyre igent mondott az ország 1990-ben, nem sokkal később új, és vállalhatatlan értelmezést nyert. A lopás szabadságává, a hazugság alig kendőzött szabadságává transzformálódott a diktatúra erkölcstelensége és opportunizmusa.
A magunk mögött hagyott 20 évet, a tagadhatatlan jóléti előrelépései, növekvő fogyasztása és az emberei szabadságjogok bővülése mellett is olyan-, a társadalmat belülről feszítő problémák terhelik ma is, melyek eredetét a morál meggyengülésében érdemes keresni.
Nagy Imre és mártírtársai újratemetésekor 1989-ben, egy közülünk való fiatalember ünnepi beszédében úgy fogalmazott az egypártrendszer fenntartóival kapcsolatban: 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.
Nem akarok nagy szavakat használni, de volt ennek az akkor 26 éves fiatalembernek a szavaiban valami váteszi előrelátás. Nem tudtunk a szabadság lehetőségével megfelelően élni; hagytuk, hogy a lopásban már régen jártasságot szerző helyezkedők a maguk képére formálhassák a társadalmi morált. Bennem is van csalódás, ezért is vélem érteni a radikalizmusra fogékonyabb fiatalokat.
A szükséges morális rendszerváltást inspirálhatják az érzelmek, de a gyakorlati lépések mögött az értelemnek kell állnia. A kirekesztés politikája nem férhet össze a mi szabadság felfogásunkkal, de a rend igen. Rend pedig csak a kellő politikai erő birtokában teremthető.
Mi Óbudán a helyi döntéshozatalban az erő helyett a párbeszédre helyeztük a hangsúlyt. A két évtizedre visszatekintő konszenzusos politizálást az teszi lehetővé, hogy a kerület képviselői elsősorban lokálpatrióták, akik a felmerülő problémák megoldásában jobban érdekeltek, mint a pártpolitikai csatározásokban, úgy is mondhatnám, közelebb vannak a választókhoz. A párbeszédre törekvésnek azonban a nagypolitikában is érvényt lehet szerezni.
A magam részéről a konferencia minden meghívottjának azt kívánom, hogy a párbeszéd, és a megérteni vágyás segítse hozzá önöket ahhoz, hogy az elmúlt 20 évünk ma is még rejtve lévő sötét zugaira fény derüljön, s az így nyert tudás erős alapja lehessen valódi szabadságunknak.
Köszönöm, hogy meghallgattak.