Tisztelt emlékező egybegyűltek!
Éppen 10 esztendeje, hogy kerületünk díszpolgára, a nemzet színésze lelépett a földi élet színpadáról. A mai esemény Sinkovits Imre emlékét hivatott megőrizni, s azon fiataloknak figyelmét ráirányítani – nem csak színészi alakításaira, hanem egész életpályájára, akik nem találkozhattak vele a színházban, vagy nem látták még alakját mozivászonról visszaköszönni.
Tudjuk, ők vannak kevesebben. Sinkovits Imre ugyanis három generáció számára is megkerülhetetlen közéleti ember volt, arcát kilencvenkilenc másik portré közül is magabiztosan ismerjük fel. Jellegzetes szinkron hangját a legfiatalabbak a Hupikék törpikék sorozat Törpapájaként hallhatják a televízióból, mi magunk Sütő András: Ádvent a Hargitán című darabjának Bódi Venceljeként idézzük magunk elé alakját, szüleink pedig a legendás, A tizedes meg a többiek című, 1965-ben forgatott film főszereplőjeként emlékezhetnek rá. Felejthetetlen alakításai közül mások nyilván mást emelnének ki, de engedjenek meg ennyi személyes véleményt.
A polgármesteri hivatalban, az irodám előtti folyosón áll mellszobra, naponta találkozom vele. Az idő és a megszokás akár el is halványíthatná e mementót, bronz képmása azonban gyakran nem is a színészlegendát, hanem az 1956-os forradalmárt eleveníti fel előttem.
A felkelés történetírói pontosan rögzítették, ahogy az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Petőfi- szobornál, október 23-án, délután három óra tájban, a tízezres néma tömeg előtt, hangosítás nélkül, a szobor talapzatánál elszavalja a Nemzeti dalt. Ott és akkor a színész közönsége egy egész nemzet volt, az „előadás” pedig sorsfordító élménye a kortársaknak és utódaiknak egyaránt. Nos ez a kép jelenik meg előttem legtöbbször.
Minden ember életében vannak pillanatok, amikor elementáris erővel tör fel a saját igazába vetett hit. Ilyenkor nem mérlegel, s noha világos, hogy tetteinek súlyos következményei lesznek, mégis azt teszi, amit a belső hang diktál. Sinkovits Imre is így tett 1956-ban, s tettével vállalta a forradalom utáni meghurcolást. Hajlíthatatlanságát pontosan jelzi, hogy bár nevezték őt trianonistának, nacionalistának, veszélyes klerikális elemnek, ő lelke mélyén mindig hazáját szerető magyar maradt. Cserkészként, színészként, és közéleti emberként is.
Igazi elégtétel lehetett számára, amikor 2000-ben a nemzet színésze lett. Bár Sinkovits Imre egész életútja példaértékű, mi óbudai lokálpatrióták még büszkébbek lehetünk, mert magunk közül valónak tudhatjuk. Bár Újpesten született, hamar a Duna innenső partjára fújta családját a sors szele. „Szolid-nyugodt polgári otthonra leltünk Óbudán, édesapám már főpincér az Ilkovicsnál, én pedig az Árpád Gimnázium diákja. Édesanyám féltő-óvó tekintete kísért végig a Zápor utcán, ezen életemet meghatározó alma mater máig. Életre, erkölcsre, hazafiságra, bajtársiasságra, hitre, hűségre, önállóságra és önfegyelemre, kézügyességre és talpraesettségre, szorgalomra és leleményre nevelt…” a gimnázium – olvasható önéletrajzi visszaemlékezésében. Aztán, évek múltán, már mint sikeres színművész állt előttünk, hosszú évtizedekig a színpadon.
A hamarosan felavatandó emléktáblája jelölje számunkra a nemzet iránti feltétlen elkötelezettséget és Sinkovits Imre színészi nagyszerűségét. Ha igaz Albert Schweitzer gondolata, mely szerint: A legszebb emlékműved embertársaid szívében áll – akkor bátran kijelenthetjük, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas művész nem csak a színpadon, de bennünk is maradandót alkotott.