Tisztelt ünneplő egybegyűltek, Hölgyeim és Uraim!
55 éve már, hogy azon az októberi napon a magyar nemzet egész Európa számára látható vonalat húzott a rabság és a szabadság közé. A keserű beletörődés évtizedét egy pillanatra feledtette az egyetemisták hite, lelkesedése és tenni akarása. Október 23-án az utcán vonuló tömeg soraiban ott találjuk az eddig tűrő és hallgató megalázottakat, a kényszerből szolgáló tisztviselőket. Művészeket és diákokat, akik egy sorban meneteltek az oly gyakran hivatkozott munkások ezreivel. A szabadság vonzása eltörölte a státusz- és gondolkodásbeli különbségeket, a nemzet jobbik része a szabad, független és demokratikus Magyarország megteremtésének oldalára állt.
Igazi sajtótörténeti relikvia az Irodalmi Újság, 1956. november 2-án megjelent lapszáma. Egy kimerevített időpillanat lenyomata, amikor még semmi nem dőlt el, még minden lehetségesnek látszott. E lap hasábjain Németh László: Emelkedő nemzet című írásból való a következő rövid idézet:
Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből. (…)
Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő, elfeledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kortársai közül.
1956 erkölcsi emelkedése azonban hamarosan megtört. A szabadságjogok érvényesülésére oly aggályosan ügyelő Egyesült Államok és a nyugat is cserbenhagyta a felkelőket. A kommunista árulók felülkerekedésével így megkezdődhetett a pénzen vásárolt, erőszakkal kizsarolt hallgatás kora, a morális leépülés évtizedei. Ismerjük a történet végét. Ami 1956 hőseinek nem sikerülhetett, azt a nyugati pénzközpontok elérték: a magyart és a többi kelet-közép európai kommunista diktatúrát összeroppantotta az adósság.
1990-ben azt hittük, tiszta lappal kezdhetünk hozzá az új rend megteremtésének. 1956 éles választóvonalát ezúttal azonban nem sikerült világos egyértelműséggel meghúzni. A remények és a bűnök összemosódva éltek tovább egymás mellett, s ez sokaknak csalódást okozott. Jól emlékszünk arra, ahogy 1956 vérbe fojtói fizettek a hallgatásért, az együttműködésért. Kedvezményes lakáskiutalás, új Zsiguli és hétvégi telek járt a mindenható állam elismeréséért; az érdemtelen gyarapodás pedig sokak olvasatában alanyi joggá vált. Ebben áll az a megalkuvó kispolgári szemlélet, melyet a hajlíthatatlan ’56-osok sosem fogadtak el. Az egykori Kárár-kor ma már nem a nómenklatúra térfoglalásában-, hanem az efféle mentalitásban van jelen. Valóban, a megszokott gyarapodás érdekében kötött hamis kompromisszumok – mindenki által látható módon – meghozták eredményüket, új béklyók korlátoznak sok százezer embert szabadságában. Ennek természetesen megvannak a haszonélvezői, és propagandistái, a Kádár-kor gyermekeinek uzsorásai. Nem a szegénység, hanem a beletörődés a bűn. Ma azt látjuk, hogy a kényelem és a hajszolt élvezetek földre rántják az erkölcsöt. Megváltoztak a szabadság dimenziói, ideje, hogy végre jól sáfárkodjunk vele. 1956 igazságkeresése ma a fejekben és gondolkodásmód területén kell, hogy folytatódjon. Nem tekinthetünk magunkra szabad emberként, amíg bankhitelek veszélyeztetik lakhatásunkat, amíg az adósság családok százezreit tartják félelemben.
A forradalom nem csupán egy, a magyar múlt epizódjai közül, könyvekbe zárható ismerethalmaz, hanem egyértelmű igazolása annak, hogy lehet más út is a számunkra felülről kijelölt pályán túl. Lehet, hogy kacskaringós, lehet, hogy keskeny, de ha belső meggyőződésünkké válik, hogy helyes az irány, végig kell menni rajta.
1956 októberében elemi erővel tört utat magának az igazságérzet, emberek százezreit ragadva magával. Az ország legjava ott állt a pesti srác mögött, aki nem mérlegelt, utcára vonult, üvegbe benzint töltött, puskával vette célba a tankot, bújt, ha kellett, és nem tért ki a halál elől sem.
Hálát adhatunk jó sorsunknak, hogy a függőség megszűntetése ma már nem követel tőlünk efféle heroikus küzdelmet. A pesti srácok egykori harcának példája ugyanakkor feladatot ró ránk. Bibó István 1956 októberében a fennálló rend képviselőit az ideológiai mindentudás megszállottjaiként írta le. Nekünk a mindenhol fasiszta vagy kommunistaveszélyt szimatolókkal, a politikai vészmadarakkal, a riogatókkal kell felvennünk a küzdelmet. Az ideológiai szembenállás helyett a megértésen alapuló szolidaritást kell érvényre juttatnunk. Az Európai Unió alapjait öt évvel októberi forradalmunk előtt rakta le Konrad Adenauer és Robert Schuman, példát mutatva a nemzeti érdekek szolgálatába állítható összefogásról. Az unió alapítói egy szolidáris Európa képét vázolták fel. Bár 1956-ban gyengének mutatkoztak a nyugati államok, 2004-es csatlakozásunkkal már egy erős, szabad és demokratikus közösség tagjaivá váltunk. Ez a keret azonban csak lehetőségeket kínál. Akkor lehetünk az egykori felkelők akaratának beteljesítői, ha e lehetőségek mentén megtaláljuk a XXI. század szorító viszonyai között a magyar szellemi, erkölcsi és anyagi függetlenség garanciáit. Az európai unió bővítése sem sugározhatja magáról a nyers piacszerzési szándékot, a nemzetek Európájának elsősorban a szolidaritás és a szabadság közösségi érdekének szószólójává kell válnia. 1956 hősies küzdelme így nyerheti el végső értelmét.
Tisztelt egybegyűltek!
Október 23-án a szabadságharc legfelemelőbb pillanatait ünnepeljük. Bibó István, Pongrácz Gergely, Mansfeld Péter, Wittner Mária, Dalmadi Jenő nevei csengenek a fülünkbe. Nevük mára szimbólummá vált, a több száz kivégzett, több tízezer bebörtönzött, internált, emigrációba kényszerített magyar sors megszemélyesítői ők.
Bátor helytállásuk legyen viszonyítási pont, erkölcsi mérce mindannyiunk életében. Hajtsuk meg fejünket 1956 hősei előtt!