egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!
– írta 1983-ban Nagy Gáspár, Öröknyár (Elmúltam kilenc éves) című versében.
Tisztelt megemlékező egybegyűltek!
Bátorság, dac és 1956 mártír miniszterelnöke előtti tisztelgés szándéka tűnik ki a fenti sorokból. A szerzője pedig egy nem kevésbé bátor és dacos fiatalember. Keresztény, katolikus író, költő. Egy, a kommunizmus számtalan áldozata közül.
A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján a Varsói Szerződés felbomlására is emlékezünk. A szovjet katonai erő jelenléte nélkül mindaz a sok megaláztatás, kényszerítés és kínzás, mely a negyvenes évek második felétől több százezer magyart megnyomorított, nem történhetett volna meg. A fegyveres erőszakszervezetek kiépülésének lezárása volt a katonai szövetség lengyelországi megkötése. A Varsói Szerződés csak kétszer mutatta meg igazi arcát, ennyi azonban pont elég volt ahhoz, hogy a kelet-közép európai társadalmakban mély nyomot hagyjanak a szövetség valóságos és szimbolikus lánctalpai.
A Varsói Szerződés azonban csak formai keretet adott annak a katonai pressziónak, ami már addig is működött a vasfüggöny mögött. 40 ezer magyart internáltak vagy tartottak rendőri őrizetben, tízezreket telepítettek ki, majd 1 millió embert vontak eljárás alá. A Hortobágyra legalább nyolcezer ember került, de összesen majdnem húszezer férfit és nőt vittek kényszerlakóhelyre 1950-ben és 1951-ben bárminemű bírósági ítélet nélkül.
Rákosi Mátyás és elvtársai újabb és újabb koncepciós pereken dolgoztak, amikor 1951-ben az Európai Unió elődjének tekinthető Európai Szén- és Acélközösséget megalapították. Miközben ’56-os forradalmunkat vérbe fojtották, az összehangolt gazdasági irányítást célzó nyugati közösség az úgynevezett európai demokratikus értékek képviseletét is magára vállalta. Aláírták a római szerződést, s a kádári megtorlásokkal párhuzamosan elindult nyugaton az európai integráció.
Mint oly sok más rab nemzet fiaiban, bennünk is élt a szabadság, igazság és demokrácia iránti vágy. Hittük, hogy a diktatúra kiszolgálói nem kerülhetnek újra hatalmi pozícióba, hogy az európai demokrácia-féltők Magyarországon is követelni fogják az igazságtételi törvény megalkotását. Hittük, hogy létrehozzák a Nürnbergi bírósághoz hasonló testületet, ahol az egyetemes emberi alapjogok megsértői felett ítéletet mondhatunk majd. Felemás rendszerváltásunk után is még a legfontosabb kérdések közt tartottuk számon az igazságtételt. Az 1991-ben megtartott Kónya-Pető vita is épp e kérdés körül forgott. Kónya Imre akkor így fogalmazott: „a személy szerinti felelősséget igenis ki kell mondani, a felelősöket meg kell nevezni és a főben járó bűnökért az igazságszolgáltatás feladatát is el kell végeznie a bíróságoknak.” A lusztrációs törvénytervezetet azonban megsemmisítette az alkotmánybíróság. Alig telt el néhány év, s mi döbbenten láttuk, hogy egykori ÁVH-s karhatalmista alakíthat kormányt, miközben volt cenzornő oktat a Parlamentben demokráciát, és a III/II-es szigorúan titkos tiszt miniszteri (később miniszterelnöki) tisztséget vállal, KISZ-es utóda pedig már rendőrséggel lövet a békés tüntetőkre. A marxista, vörös-zöld világpolgár, európai parlamenti képviselő, Daniel-Cohn Bendit pedig hallgatott. Mint ahogy hallgatott sok száz európai képviselőtársa is.
A nemzeti és a nemzetközi szocializmus csupán színében más – gondolhattuk sokan. Míg a vörös osztályalapon, addig a barna faji alapon működtette terror gépezetét. Az egyetemes európai értékek mércéjével mérve azonban semmi különbség nem mutatkozik e kettő között. Vagy mégis?
Nürnbergben a náci vádlottak közül 12 esetében a legsúlyosabb ítéletet rótták ki, Rudolf Heß-re életfogytiglani börtön várt, miközben a kommunista terror magyar kollaboránsai ma is választók és választható állampolgárok. A katinyi szovjet mészárosok, 20ezer lengyel tiszt haláláért felelősek. Oroszország azonban a mai napig vitatja, hogy népirtás történt a Szmolenszk melletti erdőben; a bűn elévült, s ők ezzel lezártnak tekintik az ügyet. A Hágai Nemzetközi Bíróság a lengyel vizsgálati kérelemmel kapcsolatban 2008 óta nem hozott döntést. Nos, némi keserű iróniával azt is mondhatnánk, ennyit „fejlődött” ötven év alatt a nyugat-európai értelemben vett demokrácia.
Tisztelt megemlékezők!
A nürnbergi ítéletek végrehajtása után alig egy fél évvel a magyarországi kommunista diktatúra vasökle lesújtott első áldozatára. Kovács Béla, egykori kisgazda politikust 1947. február 25-én rabolták el, s vitték a Gulágra. Személyes sorstragédiája Magyarország történetének is korszakhatárát jelöli. Aztán jöttek sorban a politikusok, művészek, a másként gondolkodók, klerikálisok és revizionisták, szociáldemokraták, kommunisták, munkások, családapák és diákok. Nem volt megállás.
A kommunizmus kegyetlen működése az üldözötteknek súlyos traumát jelentett; miközben a rendszer fenntartóinak lelkét az erkölcsnélküliség szovjet kaptafájára igazította. Azt a torz, alternatív valóságot, melyben hosszú évtizedekig élni kényszerültünk, a fiatalabbak már nem is értik. Ezért érdemes a rendszer lényegének illusztrálásaként felidézni egy epizódot Kádár életútjából. A szabadságharc leverését követően, 1958 nyarán Kádár, az MSZPK KB első titkáraként engedélyezte Nagy Imre kivégzését. A forradalom miniszterelnökének testét kátránypapírba drótozva, a börtön udvarán temették el, arccal a föld felé. Egy évvel később, 51 évesen, a Gulágot, a szovjet és magyar börtönöket megjárt, egykori kisgazda Kovács Béla is meghalt. A halálhír nyomán ugyanaz a Kádár János, sietve részvéttáviratot küldött a családnak.
A véreskezű első titkárból így válhatott emberséges Öreg, akire még a rendszerváltoztatás után is sokan nosztalgikus áhítattal gondolnak. Kádár János síron túli részvétnyilvánítása azóta is kísért. Szétforgácsol erkölcsi ítélőképességet, feledtet bűnöket, döntések felelőssége alól ment fel. Az állampárt örökösei pedig ennek a kádári összekacsintó megbocsátásnak a leghangosabb szóvivői, és mindenekelőtt haszonélvezői.
A hatalmát vesztett baloldal mindig külföldre fut segítségért. Hálát adhatunk a sorsnak, hogy Brüsszelnek nincsenek tankjai, mert ha lennének, ők már rég behívták volna, hisz ehhez értenek. Neelie Kroes médiaügyi biztos szerencsére csak szavakkal tud tüzelni. Az egykori kommunisták mára bankárok, pénzügyi szakemberek lettek, akik hitelekkel és pénz megvonással tartják rabságban az önálló nemzeteket.
A tapasztalat sajnos azt mutatta, hogy az unió közösségi normáinak betartására oly aggályosan ügyelő szervezet a nürnbergi katonai törvényszék alapokmányában meghatározott, emberiesség elleni bűncselekményekre alig rezonált. Ezért is tekinthető óriási sikernek, hogy a Magyar Országgyűlés 22 év adósságát törlesztve 2011 decemberének végén elfogadta az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról szóló indítványt.
Bennünket nem a bosszú vezérel, amikor néven nevezzük a bűnt, amiért büntetést követelünk. Szemünk előtt szüleink és nagyszüleink szenvedése lebeg. A kommunizmus már elhunyt áldozatainak emléke, és a köztünk élő kárvallottainak igazság iránti vágya sarkallt minket határozott állásfoglalásra. A közös akarat, hogy a kommunizmus bűnei soha ne ismétlődhessenek meg.
Főhajtással emlékezzünk a kommunista diktatúrában szenvedő minden magyar embertársunkra!