Tisztelt emlékező egybegyűltek!
„Aki egy embert ment meg, egy egész világot ment meg” – olvasható a Talmudban, de ezt hirdeti a Jad Vasem kertjében zöldellő fák sokasága is. Az elültetett ezernyi fa egy-egy, a vészkorszakban segítséget nyújtó ember nevét viseli, köztük számos magyarét is. A holokauszt a magyarságot ért sorstragédia, múltunk része, így magától értetődik, hogy a mai közoktatási tananyag fontos fejezete is. Minden, legalább nyolc osztályt végzett rendelkezik valamiféle tárgyi ismerettel azokról az időkről, amikor származásuk, vallásuk vagy meggyőződésük miatt több százezer zsidó magyar embert hurcoltak meg és pusztítottak el. 2000-ben mondott igent a magyar parlament a Holokauszt emléknapra, az Élet Menetét 2002 óta tartják meg Magyarországon.
Mindezek ismeretében fel lehet tehát tenni a kérdést, hogy a 71 évvel ezelőtt történtek, az együttérzés demonstratív kifejezésén túl, kapcsolódnak-e bármiképpen jelenünkhöz, vagy marad a könyvek lapjaiba zárt történelmi múlt.
Nos, én azt látom, hogy a fiatalok döntő többsége számára nem hordoz az általános „soha többet” sablonos megfogalmazásán túli tanulságot. E tekintetben tehát világos a feladat, amint azt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem holokauszt oktatással kapcsolatos reakciója is jelzi.
A bölcs és felelősségteljes ember a múlt eseményeinek nem csak szikár tényeit és következményeit rögzíti, hanem képes meglátni és olvasni a bennük lévő üzenetet. Ahogy a költő írja: Európa csendes, újra csendes… Petőfi soraihoz pedig hozzátehetjük: kényelmes, békés és jóllakott. Közérzetünk többé-kevésbé kielégítő, miként a keresztény polgári családoké volt a múlt század negyvenes éveiben. A történelem azonban üldözöttek és menekülők sokaságával zavarta meg az idillt, állásfoglalást és tetteket követelve a nyugalmukat élvező polgároktól. Csupán néhány, a legismertebb nevek közül: idősebb Antall József, Márton Áron, Salkaházi Sára, Slachta Margit, Sztehlo Gábor. Ők és rajtuk kívül több ezren érezték úgy, hogy a keresztény tanításból nem csak szeretet és béke, de konfliktusok és veszélyek vállalása is következik. A szenvedő Krisztus képmásának felismerése üldözött embertársunk tekintetében.
A történészek egyetértenek abban, hogy a magyar hatóságok együttműködése nélkül a német helytartóság képtelen lett volna akaratát érvényesíteni a magyar zsidósággal szemben. Ám mivel az említett bátrak kisebbségben maradtak, folytatni kell a nevek sorolását, már csak azért is, hogy világos legyen, mekkora veszteség ért bennünket és a magyar kultúrát: Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Szerb Antal, Gelléri Andor Endre.
Tisztelt Megemlékezők!
Magyarország 1941 és 45 közötti határain belül a háború előtt mintegy 900 ezer zsidó élt, a háború végére 255 ezren maradtak. Az áldozatok között ott voltak az Óbudai Téglagyárban összegyűjtött foglyok is, akiket menetoszlopokban kísértek a nyilasok a biztos halálba. Becsületes ember számára sok évtizednyi távlatból sem könnyű feldolgozni az akkori kegyetlenséget, ugyanakkor látni kell páter Kiss Mihály szalézi szerzetes és a Szent Alajos Házban életeket mentő szaléziak példáját is ahhoz, hogy magyarként könnyebben megtarthassuk önbecsülésünket.
1944 tele arra tanított bennünket, hogy a bűnbak kereső ember saját hibáinak, veszteségeinek és kudarcainak okát a mellette élő emberbe vagy más közösség tagjaira vetíti. Ez pedig a nemzet összetartását szolgáló veszélyes világmagyarázattá válhat. Röhnig Géza, a Saul fia című film főszereplője úgy fogalmazott: mi, a szebb korúak erősebb történelmi tudattal nőttünk fel, remélem, nagyjából tisztában vagyunk azzal, hová aljasodhatunk, ha nem vigyázunk. Nekünk tehát kellően szilárd és humánus értékrend talaján kell állunk ahhoz, hogy a hazaszeretetünket ne mások ellenében határozzuk meg, hanem a kerületért és az országért tenni kész sokféle sokaság elfogadása által.
Mai megemlékezésünk nem elsősorban múltidézés, persze az is. Ám múltunk e történelmi zsákutcájára úgy is tekinthetünk, mint egyfajta lehetőség, melynek tükrében újrafogalmazhatjuk saját magunk és gyermekeink viszonyát a más meggyőződésű, máshonnan származó, más szokásokat követő, de a velünk sorsközösséget vállalni kész felebarátainkkal.
Ha a többség tagjaként képesek vagyunk erre, megkíméljük a jövőben magunkat, és természetesen a bennünket körülvevő embereket is a megkülönböztetés és meghurcolás okozta testi és lelki fájdalomtól.
Az óbudai áldozatokra és családjaikra emlékezve kívánom, hogy így legyen!