Egy elmeosztály élete
- Skizofrénia
Ha az ember 100 elmebeteg közt van otthon, akkor sok olyast meglát bennük, ami más körülmények közt elkerülné figyelmét. Kezdem hinni, hogy ha a tankönyvek írói a betegek közt éltek volna, sok minden nem került volna bele könyvükbe, sok mindent másként írtak volna. Némi szégyenkezéssel gondolok a Lipótmezőn átfőorvoskodott esztendőkre: mit tudtam akkor a betegekről? Mit tud a sérült lélekről az, aki ápolói jelentésekből és kurta vizitekből ismeri betegeit? A vizit-szituáció mindig torzít. Óhatatlanul arra kényszerül az orvos, hogy könyveiből pótolja a hiányt. Így aztán hasonlít is a kép a beteghez, nem is. Mindenesetre hasonlít ahhoz a típushoz, amit könyvekből ismer. Kissé mechanikussá válik minden kórforma értelmezése, amikor tipikus elsodorja az egyedit. Az a különös dolog történik, hogy a típus révén az orvos eleve többet tud a betegről, mint amennyi benne van: ismeri a lehetőségek gazdag tárházát, de nem bizonyos, hogy ismeri magát a beteget.
Aki az Aranyketrecben él, hozzászokik a szabad gondolkodás jogához. Több ez, mint egyszerűen az önkényes gondolkodás szabadsága. Az Aranyketrecben joga van mindenkinek elmondani, leírni, megfesteni vagy megjátszani azt, amit gondol – még az orvosnak is. Szabad önállónak lenni és egyéninek, szabad előítélettől mentesen gondolkodni, szabad latratenni elavult ítéleteket, szabad merev szabályoktól kötetlenül, illő vagy kötelező irányzatoktól függetlenül kimondani azt, amit az ember lát, tapasztal vagy gondol. Az Aranyketrecben, mintegy védelem alatt, kaján kollégák kutató pillantásától nem feszélyezve, mindentudók mindent eleve jobban tudásától nem zavarva, szent és sérthetetlen tanok dogmáitól nem befolyásolva ki lehet mondani például azt, hogy a skizofrénia lényege a szabadságvágy.
Szabadság: annyit jelent, hogy szabad saját egyéniségem törvényei szerint élnem. A szabadság ellentéte nem a rabság, hanem a kényszerű alkalmazkodás. A társadalom törvénye sok-sok ember egyéni törvényéből alakul ki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a társadalom törvénye azonos az őt alkotó egyéni törvényekkel. erről szó sincs. Az egész más, mint a részek összessége – ezt már Arisztotelész is tudta. A társadalmi törvény nem összessége, hanem eredője az egyéni törvényeknek. A legtöbb ember magán-törvénye eltér ugyan a társadalmi törvényektől, de nem olyan mértékben, hogy ne tudna alkalmazkodni hozzá. Aki alkalmazkodik, azt hívják normálisnak.
A legtöbb ember számára könnyű az alkalmazkodás: vagy azért, mert egyénisége nagyjából megfelel a társadalmi követelményeknek, vagy azért, mert nincs egyénisége. Sok emberből ugyanis egyszerűen hiányzik a függetlenség, a szabadság vélemény, az önálló állásfoglalás utáni vágy – röviden szólva, az ilyen embernek nincs egyénisége. Akinek van,az vagy össze tudja egyeztetni a társadalom össz-egyéniségével, vagy nem. Ha igen, akkor önként alkalmazkodik, tehát lehet szabad. Ha nem, akkor kényszerűen alkalmazkodik, vagy fellázad. Ebből a lázadásból támadnak a forradalmárok, az újítók, a reformerek, az alkotó művészek és tudósok – mindazok, akik újat adnak az emberiségnek. Csakhogy nem minden egyéniség egyben alkotó tehetség. Közepes tehetségű egyéniségből lesz a különc, a dilettáns, a magányos farkas, a lázongó, a megszállott, talán a remete is. Nem elmebeteg, de nem is normális a szónak abban az értelmében, hogy olyan, mint a norma, vagyis az átlag, mint mindenki más. Ha beteg: legfennebb neurotikus, félúton van az alkalmazkodás és az önérvényesítés közt, sikertelen kompromisszummal tengeti életét.
Nem így a skizofrének, akik kísérletet sem tesznek az alkalmazkodásra. Öntörvényűek. Ez az, amit a doktorok úgy hívnak, hogy „autizmus”, mivel csupán a befelé-fordulást, az elzárkózást, az eltokolódást, az önösséget látják benne. Öntörvényűek: a világ törvényeiről tudomást sem vesznek, vagy átvetik magukat e törvények korlátain. Mi mást tesz a „hatalom” beteg, aki mereven áll a sarokban s maga elé bámul? Mi mást tesz, mint tiltakozik? Szavát se lehet venni, legszívesebben nem eszik, ágyában fejére húzza a takarót s mozdulatlanná dermed. Órákig, napokig, hetekig, hónapokig marad így, néha évekig is. Mit csinál ilyenkor? Semmi egyebet, csak azt, hogy önmaga. Kirekeszti magából a világot, mindenestül. Nem ismeri el a világot, egész viselkedésével tiltakozik ellene. Ha mozdul, mozgása törvényellenes, számunkra értelmetlen és érthetetlen; hogy az ő számára mit jelent, arról fogalmunk sincs. Arcán modoros fintorok, izmaiban számunkra indokolatlan merevség vagy hajlékonyság. Ha beszél: szava alig hallható suttogás, amit csak önmagához intéz. Semmire sem reagál, senkitől sem vár semmit. Lehetőleg egyáltalán nem beszél, mind például nálunk Tápé bácsi, vagy Tisi Klára, vagy Sárközi Vilma: tudnának beszélni, mégis évek óta nem hajlandók egyetlen szót sem szólni.
Elismerem, furcsa dolog szabadságnak nevezni ezt a reménytelen magányt, ami senkinek sem jó, a betegnek se, a világnak se, s mindössze abból a negatívumból áll, hogy szabad nem részt vennie. Furcsa, annyira furcsa, hogy az ilyen embert elmebetegnek hívjuk. De ez nem változtat azon, hogy a szabadság maximuma az, ha önnön körünkbe teljesen bezárkózunk és nem állunk szóba a világgal. Nehéz dolog, még az őrültek közül is kevesen képesek rá. Pedig amint megszólalnak, rohamosan zsugorodik a szabadságuk . Hiszen ősi szabadságunkat akkor veszítettük el, amikor szert tettünk legemberibb s egyben legnagyszerűbb készségünkre: arra, hogy beszélni tudunk. A szó, vagyis az az egyezmény, hogy egyes hangok meghatározott dolgot jelentenek, ez szabadított fel bennünket az állati megkötöttség alól, de ugyanakkor ez láncolt a társadalom lefejthetetlen kötelékébe. A katatóniás elmebeteg, aki megtagadja a szót, a közlést, a tudomásulvételt, vagyis megtagad minden emberi és társadalmi kapcsolatot: a legkevésbé emberi, de egyben a legszabadabb. Az értelmetlenül fecsegő a maga bizarr eszmetársításaival, követhetetlen logikájával, értetlenségével olyan világban él, amely a miénktől idegen, ott az ő törvényei mérvadók, ezért nem ért ő minket s ezért nem értjük mi őt. De külön világát azokból a szó- és eszmetörmelékekből építi fel, amelyeket még a mi világunk összetört tégláiból őrzött meg. Szabadsága abban áll, hogy nem törődik velünk. A téveszmés, akinek szava „őrült beszéd, de van benne rendszer”, még egy fokkal emberibb, s így még egy fokkal kevésbé szabad.
Egyéniségéből megőrzött annyit, hogy eszméjében tántoríthatatlan, tények nem befolyásolják. Bizonyos a maga dolgában, fütyül a világ véleményére. Öntörvényűségében megközelíthetetlen. Apró konvenciókban enged, idomul, alkalmazkodik – eszméjében soha. A világhoz alig van köze, azon is alig fárad, hogy az embereket meggyőzze eszméjéről. Tudja a magáét s ennyi elég neki.
Ezek a tiszta skizofrének. Kiközösítik önmagukat a világból, hogy viszonylagos szabadságuknak élhessenek. Ez persze nem sikerül, nem is sikerülhet – ezért szerencsétlenek. Más a helyzet a paranoid skizofrénekkel, akiknek szava már nem kusza badarság, hanem jól átgondolt elmélet, világos és tiszta okfejtés, rendszerint egy-egy alapvető logikai hibával. A vallás, a metafizika, a filozófia, a költészet síkján élnek; vallásuk éppúgy öntörvényű, mint metafizikájuk és filozófiájuk avagy költészetük. Ha nem ilyen magasröptű szellemek, akkor egészen közönségesen szenvednek abban a rabságban, amit maguk köré mesterkedtek, miként az a lakatos, aki naponta követeli, hogy bocsássam szabadon a tatók és tetők rabságából, akik átkos sugaraikkal fogságban tartat-tat-tat-tatják. És ez nem tréfa: valójában mind ezt érzik, ezt a mágikus erőt, amely elemi szabadságban korlátozza őket. A kevésbé súlyos betegek még küzdenek, lázadoznak, megpróbálnak kitörni, meggyőzni, legyőzni; a súlyosabbak már nem is harcolnak. Fásultan élnek abban az űrben, amit gyatra védekezésül önmaguk köré fejlesztettek.
Parmenidész azt mondta, minden dolgok mértéke az ember. Igaza volt, de azt nem mondta meg, hogy melyik ember? A többiek vagy én magam? A normálisok elfogadják a dolgok mértékéül a többi embert. A skizofrén fellázad: maga akar a mérték lenni. Költők és különcök megértik ezt, hiszen ők is így szeretnék. Nem firtatom a zseni és őrült titkát, de az bizonnyal nem titok, hogy a költő és őrült némileg rokonlélek: lázadók, akik „az önimádat büszke heverőjén” fekszenek nyugodtan, miként Kosztolányi, s jól tudják, hogy „csak annyit érünk, amennyit magunkba”… Ez az önimádat valójában nem önimádat, hanem énjük abszolút elismerése:
Én önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam, ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé
s a peremén
a gőgős írás:
én.