Egy elmeosztály élete
Kettős ketrecben élnek az elmebetegek: egyiket ők építik a lelkük köré, a másikba a társadalom zárja a testüket. A magukcsinálta ketrec rácsait lebontani nehezebb, sokszor megoldhatatlan; a társadalom-emelte falat lebontani sem könnyű éppen, de legalább nem reménytelen. S ha ledönteni nem is, de megaranyozni a ketrecet! Ez is valami. Sőt – adhat-e ember ennél többet? Végre is többé-kevésbé mindnyájan ketrecben élünk. Talán a boldogság illúziója nem egyéb, mint a ketrec aranyos csillogása.
Ez lett a Puszta célja: megaranyozni a ketrecet.
És kiderült, hogy a ketrec kettős rácsa csöppet sem független egymástól.
Nemegyszer megtörténik, hogy amikor egy skizofrén már hajlandó örömmel élni aranyozott ketrecében, akkor a maga köré vont kerítés oszlopai is meginognak, meggyengülnek, néha összeomlanak, lehull a kettős rács és a felszabadult lélek diadalmasan kiröppen a kalitkából. Ritkán, de megesik.
Ilyen sikerről legtöbbjüknél álmodni sem merek. Beérem azzal, ha minden madárkám örömmel él az aranykalitkában.