IX.
1964- április másodika
az a nap amikor először megláttam
a gellértfürdőben
egy kőpadon ült és olvasott
én a vízköpő oroszlánfejnél álltam
derékig vízben
azon a napon kevesen voltak a fürdőben
és a csarnok a nőkkel
a handstandoló artistákkal
a megszokott depressziót árasztotta
azt amit mindigis éreztem ott
azt amiért mégis mindig odamentem
a standolók azóta is az elmúlást
jelentik nekem
a pillanatot amit csak egyszer
és örökre élhet aki éli
X.
tizenhét éves volt
én húsz
1964 tavaszán
tíz éve már
kijöttünk a fürdőből
a szabadsághídon át hazakísértem
a közraktár utcában lakott
az a séta a hídon át
tíz éve már
?1964 tavaszán?
de ki mondja meg
és honnan tudja
hogy egy gondolat mikor kezdődik?
mikor kezdődik egy pillanat?
amikor máris éled
a másikat!
amikor az egész élet
alig egy gondolat!
XI.
1.
az egész még annyi se
mint ameddig két kéz
végigfut a zongorán
és megvan újra minden:
szobája ágya az állótükör
az összes mozdulata
az összes arca
de ha kinyitom a szemem
az egész kialszik
mint valami vékony diakép
nincs más életem se testem
csak az amivel azt a képet követem
2.
kereslek?
ez valami tranzitív
jelentést játszik –
(habár a tárgya csak talán
csak talány csak hiány csak kép
csak egy arc villáma)
kitől örököltelek?
és ki vagyok én
hogy elveszthetlek?
3.
most szürke
ez a tárgyak alapszíne
áthajlik a fehérbe és a feketébe
ez az „itt vagy” színe –
a szoba egy ablakot folytat
az ég üveghideg és itt-vagy-szürke
felhő felhőhöz ér
mint az ajkak –
ez egy világ amit mások akartak
és most nekik idegen
hogy én képzelem
és én is élem
4.
ez a fehér gyertya
és a lángjában remegő szoba –
az utolsó árnyékdarabok
a fények gyenge kékje a falakon
csak egy másik időt érzek
csak egy másik életet élek
közvetlen közel a múlt
a részletek az egészet sejtetik
mégis valami elváltozott:
nem hirtelen
nem végtelen
de most
5.
ezek a fehér kalapok
mélyhosszú ruhák napernyők
csónakszerű szoknyák legyezők
antant vállszíjak arcfátylak
ezek a hosszú kézcsókok
bál előtt és vadászat után
ezek dámák vagy gondolák?
ez egy régi híradófilm?
és akkor mi még nem éltünk?
ezek az elmeszesedett mosolyok
a kursaal fehér pavilonja előtt
mennyi virág! mint halottak napján
a temetőkben…
ez már csak a ruhák strandja
a sildes tiszti tányérsapkák alatt
árnyékos arcmaradványok
a szalagos fehér kalapok alatt
a nők álomszerű nevetése
nem vagy te is ott
abban a filmfehérben?
abban a napfény-hóesésben?
porszemmező egy sugárban
hát én is kétszer éltem?
és amire gondolok azt már láttam?
6.
harsan a félelem –
át a tű fokán
a cél:
még egy lélegzet –
7.
amire nem gondolhatunk
azt nem is tehetjük
amire nem gondolhatunk
és amit nem tehetünk
azt nem is remélhetjük
amit nem gondolhatunk
nem tehetünk nem remélhetünk
azt nem is mondhatjuk ki
azt nem nevezhetjük a nevén
mert a név az már gondolat
és a gondolat az már remény
amiről nem mondhatunk semmit
mert nem tehetjük
mert nem remélhetjük
mert nem gondolhatjuk
arról nem is álmodunk
– mást álmodunk helyette –
mert az álom az még remény
az álom az még nem őrület
az álom az még a gondolathoz ér
majdnem van –
amiről nem álmodhatunk
mert mást álmodunk helyette:
az nem élet
XII.
mint egy hülye
aki elfelejti
hogy mit mondtak neki az előbb
aki már akkor elfelejti amikor hallja …
(igaz hogy egy fehér tablettát már
bevettem és ezért képes vagyok többet
kívánni többet érezni mint amit megérdemlek)
rohanok a magnetofonhoz
a saját hangomhoz
hogy újra visszajátsszam azt a relikviát
ami megmaradt pár hang pár szó 1964-ből..
igen az én hangom
persze nem nekem beszél
habár magamról beszélek
milyen egyszerű ez a hang
talán csak attól hogy akkor
még más volt a hangom …
igen igen emlékszem
amikor egy tekercs elejére
ezt a pár mondatot felvettem
minden cél nélkül
talán csak azért hogy nehogy elsüljön
a mikrofon a kezemben
talán csak azért hogy a hangommal
meggyalázzak egy originál BASF szalagot
és véletlenül megmaradt ez a pár mondat
a szalag elején a rengeteg törlés átírás
után is mint egy rejtőző pokolgép
mint egy rejtőző üzenet tíz éves üzenet
és most megtaláltam …
igen emlékszem nyitott ablaknál „folyt”
a felvétel: és most hallani a 2-es villamosokat
ahogy mennek az ablak alatt 1964-ben…
hallani a városba beáramló teherautókat
a Petőfi-híd csattogó villamosszerelvényeit
a Boráros téri kétszintes forgalom
nehéz zúgását hallani a közeli
az azóta már lebontott hídgyár
hangjait azt ahogy egymáshoz érnek
a vasdarabok és hallani egész messziről
a szalag mélyéről a vasúti összekötőhíd
hangrácsos dörgéseit és külön
szívdobogásszerűen együtt és külön
a vagonok lökéseit a szerkezet-közökön
végig a hídon a merev és a mozgó vasak
rövid kihagyásokkal ütnek ahogy egyre élesebb
aztán egyre árnyékosabb hangokat engednek el
rá a Dunára és a víz vezeti az ablakig
a forgó mágneses szalagig a hideg lökéseket
vastól vasig!
igen emlékszem erre a felvételre 1964-ben …
hallom a kertes villamost ahogy fémesen
és tompán üt a kerék a talpfákon a sínen
ahogy lassan kialszik ez a hang a hídfő felé
ahogy a tompa és általános zúgásban
délután öt körül
de most!? vagy 1964-ben!?
egyre sűrűbben jönnek a 2-es villamosok
a zsúfolt áramvonalas kocsik délután öt körül
most? vagy 1964-ben?
most!? vagy akkor… csak a szalagról!?
vagy egyszerűen most is!
1964-ben is! és mindig!
igen most is: nézz ki az ablakon…
és a szalagról is: miközben beszélsz
a hangod alatt elmegy a villamos ugyanúgy
mint most amikor hallgatod…
de nem is ez érdekel most…
nem érdekel hogy most? vagy akkor?
nem érdekel hogy melyiket hallom most
és melyiket hallottam már…?
nem érdekel hogy mi történik most az utcán
és hogy mitől csak másolat egy másolat…
nem érdekel az se hogy miről beszélek…
igen magamról … és még akkor …
igen mindigis izgatott a múlt
és ez a furcsa lenyomat ami megmaradt
véletlenül vagy túl a véletlenen:
teljesen értelmetlenül …
mintha nem is lenne egészen tiszta
egészen lezárt és befejezett múlt:
hallani a tíz évvel ezelőtti szavakat
de ha érzem ha megértem
azt amit akkor mondtam
akkor hogy telhetett el közben tíz év?!
de nem érdekel a most és az akkor
metafizikája … nem érdekel hogy hol
zúg hol csattog a villamos
kint az utcán vagy a szalagon…
csak az érdekel és nem tudom
erre nem emlékszem
hogy ő amikor a felvétel folyt
aznap vajon ott-volt nálam?
vajon ott volt ő is a szobában?
a szalagon nincs nyoma a lélegzetének…
(de lehet hogy éppen akkor az ablakhoz ment
és kinézet a vasúti összekötőhíd felé!)
a szalagon nincs nyoma a lépésének…
(hát lehet hogy mozdulatlanul állt
a falnak dőlve ahogy szokott
hol a mennyezetet hol a cipője orrát nézve)
a szalagon nincs nyoma a csigolyája
roppanásának!
(lehet hogy aludt)
és lehet hogy nem is ismertem!?
XIII.
áttör a fényképen egy mosoly
és mintha valódi lenne
elmúlik túl a képen –
de ez is egy múlt:
ez a most amikor a képét nézem!
hát hol a jelen?
azt mikor éltem
amire csak gondolok?
az hol van milyen regényben
akire csak gondolok?
és az hol van melyik életében
aki egy képet gondol?
XIV.
arcod megszakadt
…………………………………………..
egy képet tartok a kezemben
ezt a képet valamikor tavaly
vagy tavalyelőtt csinálták
már egy másik életedben
de nem nagyon hasonlít hozzád
nem érezlek benne
csak kauzálisan tudom hogy te!
(az ismerős szoknya a kis bordó trikó)
ugye nyár lehetett!? valahol a Tiszán …
jó messze a lakott területtől
és ott ahol a nád se vág meg
ott ugye ledőltél?
XV.
1.
a napló és a fotók 1964-ből
ezekhez a régi napokhoz
egyszer még hozzányúlok
noha nem tudom kinek a kezével
2.
csak Rubens akt-tiszta barokkja:
ez a Jago-barokk
ez az alvó Sámson-barokk
ez a táncoló Salomé –barokk
csak Rubens testcentrikus barokkja:
a széthasadt magzat-drapériák
a forgások egymás felé
a halálok halálos örömmel
a köldökmélyek a szemfehérek
a szőke rejtélyek hajában a csavart lobogás
csak Rubens alászálló miatyánk-barokkja:
szülő és gyilkoló aktustiszta máriabarokk
fehér paripa-csoportok megszállott nők
leomló ruhák levett ruhák leölelt ruhák
törtarany kontyok havazó kontyok vállak
vállig lebontott és ökölrecsavart kontyok
zúgó gerincek megcsavart felszálló akt-tömeg
zászlók és hajfonatok és hús és páncél
és sugarak: jégre vérre keresztre –
mosolytól halvány zokogások
saját fiuktól meztelen anyák
életkörök életkörökbe bonyolódva
csak Rubens kristály-brutális barokkja:
csak ez a végső fénykulcs nyitja
arcait
3.
az évszakok átlátszanak:
a vörös csokor már havas
4.
a nyár!
a virágok botránya
a brutális csendélet:
hogy a téglák rései közé
virág téved
és mi is így mindannyian!
a nagy körhazugság
hogy nekem elég az én életem
mert nem olyan mint másoké!
mert az arcom mint a tiétek:
tiszta mint a méreg
mert akik belőlem élnek
megköszönik hogy nekik élek
mert az életem kulcsrazárva
és a kezem alig ökölben
és a kulcs szétkalapálva
és nem jön be senki
hogy megfejtsem miért jött?
5.
az ősz!
a levelek botránya
a kiterített szomorúság
a sárga máglyák csendélete
és mi mindannyian!
a nagy tényparádé
hogy tudjuk az okát annak is
amit ok nélkül gyűlölünk!
az okos hideg fatális környezet
és még a kérdés előtt már a felelet –
és a lomb már lent
és nem ismer senki
hogy megkérdezzem tőle
milyen vagyok?
6.
a tél!
a sötétség botránya
a behavazott labirintusok
az ágszigetek a félutcák a hó
a fehér városmese
a szikrázó jégcsapok csendélete
és mi magunk mindannyian!
a nagy körkarácsony
hogy nekem adod az életed!
és tavaly énektisztán
és penetránsan ugyanez –
és közben az arcodba markol az álmod
és mielőtt elvesztenélek
már elveszítesz
már másnak álmodsz
7.
a tavasz!
az érzések botránya
a visszavirágzás
hogy minden újra találkozik –
és mi is mindannyian!
és nemcsak képzeletben
hanem az újraformált falevelekben
a még egyszer kirajzolt erezetekben
itt … ott … és máshol is …
és a fiúk arcával elpirulnak az apák
XVI.
kár hogy nevetsz
ezen a fényképeden
mert így még mélyebben érzem
hogy már nem