Másnap csakugyan elmentek a Valle Giuliába. Megnézték a sírokat, a szarkofágokat, amelyek fedelén az öreg halott etruszkok vígan éltek, ettek, ittak és ölelgették feleségüket, hirdetve az etruszk filozófiát, amit ugyan le sosem írtak, mert az etruszkok oly bölcsek voltak, hogy irodalmat egyáltalán nem fejlesztettek ki kulturális életük folyamán, ellenben a szobrok arcáról félreérthetetlenül le lehet olvasni: csak a pillanat számít, és a szép pillanat sosem múlik el.
Waldheim széles ivótányérokat mutatott; ezekből itták a régi itáliaiak a bort, amint a felirat mondta: Foied vinom pipafo, cra carefo.
– Ma bort iszom, holnap nem lesz – fordította Waldheim. – Hát mondd, lehet-e tömörebben és igazabban megfogalmazni? Ez a mondat, archaikus nagyszerűségében, oly végérvényes, oly elmozdíthatatlan, mint a polygonális várfalak, mint a cyclops-építmények. Foied vinom pipafo, cra carefo.
Egy szekrényben szoborcsoportok álltak: álmatag férfiak, akiket nők vezetnek, álmatag nők, akiket szatírok vezetnek vagy ragadnak el.
– Mik ezek? – kérdezte Mihály meglepve.
– Ez a halál – mondta Waldheim, és hangja egyszerre éles lett, mint mindig, mikor valami komoly tudományos dologra került szó. – Ez a halál; vagy talán inkább a meghalás. Mert az nem ugyanaz. Ezek a nők, akik elcsalják a férfiakat, ezek a szatírok, akik elragadják a nőket, haláldémonok. De figyeled? A nőket férfi-démonok ragadják el, a férfiakat női démonok. Ezek az etruszkok nagyon jól tudták, hogy a meghalás erotikus aktus.
Mihályon keresztülborzongott valami. Lehet, hogy ezt más is tudja, nemcsak ő és Ulpius Tamás? Lehet az, hogy az etruszkok számára életének ez az alapérzése valamikor ábrázolható és magától értetődő lelki valóság volt, és Waldheim zseniális vallástörténelmi intuíciója ezt a valóságot éppúgy meg tudja érteni, mint a régiek hitének annyi más rejtélyét és iszonyatát?
A dolog annyira zavarba hozta, hogy nem szólt semmit, sem a múzeumban, sem visszafelé a villamoson, de este, mikor megint felkereste Waldheimet, és a vörösbor bátorságot adott neki, mégis megkérdezte, vigyázva, hogy a hangja ne reszkessen:
– Mondd kérlek, hogy értetted, hogy a meghalás erotikus aktus?
– Mindent úgy értek, ahogy mondom, nem vagyok szimbolista költő. Meghalni erotikus aktus, vagy ha úgy akarod, nemi élvezet. Legalábbis az ősi kultúrák emberei számára: az etruszkok számára, a homéroszi görögök számára, a kelták számára.
– Nem értem – tettette magát Mihály. – Én mindig azt hittem, hogy a görögök rettenetesen féltek a haláltól; hiszen a homéroszi görögöt a túlvilág nem vigasztalta, ha jól emlékszem Rohde könyvére. És az etruszkok, akik a pillanatnak éltek, még jobban rettegtek a haláltól.
– Ez mind igaz. Ezek a népek valószínűleg még sokkal jobban féltek a haláltól, mint mi. Mi a civilizációtól már olyan nagyszerű lelki apparátust kapunk készen, hogy életünk túlnyomó részében el tudjuk felejteni, hogy egyszer meghalunk; lassanként a halált éppúgy félre fogjuk tolni a tudatból, mint ahogy már félretoltuk Isten létezését. Ez a civilizáció. De az archaikus ember számára semmi sem volt jelenvalóbb, mint a halál és a halott, maga a halott, akinek titokzatos továbblétezése, sorsa, bosszúja állandóan foglalkoztatta. Rettenetesen féltek a haláltól és a halottaktól, csakhogy az ő lelkükben még inkább ambivalens volt minden, mint a miénkben, a nagy ellentétek még közelebb voltak egymáshoz. Halálfélelem és halálvágy egészen közeli szomszédok voltak a lelkükben, és a félelem sokszor vágy volt és a vágy sokszor félelem.
– Istenem, a halálvágy nem archaikus dolog, hanem örök emberi – védekezett Mihály saját gondolatai ellen. – Mindig voltak és mindig lesznek fáradtak és életuntak, akik a haláltól várják a megváltást.
– Ne beszélj hülyéket, és ne affektálj, mintha nem értenél meg. Én most nem a fáradtak és betegek, nem az öngyilkosjelöltek halálvágyáról beszélek, hanem azokéról, akik életük teljességében, sőt éppen azért, mert életük olyan teljes, vágyódnak a halál felé, mint a legnagyobb eksztázis felé, mint ahogy halálos szerelemről beszélnek. Ezt vagy érted, vagy nem érted, magyarázni nem lehet, de az archaikus emberek számára magától értetődött. Ezért mondom, hogy a meghalás erotikus aktus: mert vágyódtak utána, és végeredményben minden vágy erotikus, illetve azt nevezzük erotikusnak, amiben Eros isten, vagyis a vágyódás benne van. A férfi mindig valami nő után vágyódik, mondták barátaink, az etruszkok, tehát a halál, a meghalás nő. Nő a férfi számára, de férfi, erőszakos szatír a nő számára. Ezt mondják azok a szobrok, amelyeket ma délelőtt láttál. De mutathatnék neked más dolgokat is; a halálhetaira képeit különféle archaikus reliefeken. A halál egy ringyó, aki elcsábítja a legényeket. Rettenetes nagy vaginával ábrázolják. És ez a vagina valószínűleg többet is jelent. Onnan jöttünk és oda megyünk, mondták ezek az emberek. Egy erotikus aktus révén és egy nőn keresztül születtünk, egy erotikus aktus révén és egy nőn keresztül kell meghalnunk, a halálhetairán keresztül, aki az Anya nagy ellentéte és kiegészítője… mikor meghalunk, visszaszületünk… érted? Egyébként ezt mondtam el a múltkor, az előadásomban, a Reale Accademián, Aspetti della morte címen; nagy sikere volt az olasz lapokban. Véletlenül nálam van, várj csak…
Mihály borzongva nézett körül Waldheim szobájának vidám káoszában. Valamelyest emlékeztetett a régi szobára az Ulpius-házban. Valami jelet keresett, valamit, ami egész konkrét formában igazolná… Tamás közelségét, Tamásét, akinek a gondolatait Waldheim tudományos tisztasággal és tárgyilagossággal adja itt elő, ebben a nyári éjszakában. Waldheim hangja most már metszően éles, süvítő volt, mint mindig, mikor magyarázata a „lényeget” súrolta. Mihály gyorsan felhajtott egy pohár bort, és az ablakhoz lépett, hogy levegőt szívjon; valami nagyon ránehezedett.
– A halálvágy a legfontosabb mítosztermelő erők egyike – magyarázta tovább Waldheim, most már inkább magának és izgatottan. – Ha jól olvassuk az Odysseiát, hát másról sem szól az egész. Ott vannak a halál-hetairák, Kirke, Kalypso, akik barlangjukba csalogatják az utast a boldog halott-szigeten és nem akarják továbbengedni; egész halottbirodalmak, a lotophagok, a phaiakok földje, és ki tudja, nem halott-ország maga Ithaké is?… Messze nyugaton, a halottak a nappal mindig nyugatra hajóznak… és Odysseus nosztalgiája és visszatérése Ithakébe talán a nem-létezés utáni nosztalgiát, a visszaszületést jelenti… Lehet, hogy Pénelopé annyit jelent, mint kacsa, és eredetileg lélekmadár volt, de ezt egyelőre még nem tudom bizonyítani. Látod, ez olyan téma, amivel feltétlenül sürgősen foglalkozni kellene; neked is… Kidolgozhatnál egy részletet, hogy belejöjj a vallástudományi módszerbe. Például nagyon érdekes volna, ha írnál valamit Pénelopéról mint lélekkacsáról.
Mihály köszönettel elhárította a megbízatást, pillanatnyilag ez kevésbé érdekelte.
– Miért csak az archaikus görögség érezte ennyire a halál jelenvalóságát? – kérdezte.
– Mert a civilizáció természete mindenütt az, a görögöknél is az volt, hogy eltereli az emberek figyelmét a halál realitásáról, és ellensúlyozza a halálvágyat, ugyanakkor, amikor az élet nyers megkívánását is csökkenti. A keresztény civilizáció is ezt tette. Pedig azok a népek, amelyeket a kereszténységnek kellett megszelídítenie, még sokkal nagyobb halál-kultuszt hoztak magukkal, mint amilyen a görögöké volt. A görögök tulajdonképp nem voltak nagyon halálos nép, csak éppen hogy ők mindent jobban ki tudtak fejezni, mint mások. Igazán halálosak az északi népek voltak, a germánok, erdeik mély éjfelében, és a kelták, legkivált a kelták. A kelta legendák tele vannak halott-szigetekkel; ezeket a szigeteket a későbbi keresztény feljegyzők jellegzetes módon a boldogok szigetévé alakították át, és a hülye folklore-kutatók általában be szoktak ugrani nekik. De mondd kérlek, hát a boldogok szigete az, amely ellenállhatatlan kényszer gyanánt küldi követét, a tündért, Brán királyfihoz? vagy a boldogságból visszatérő ember válik egyszerre porrá és hamuvá, amint elhagyja a szigetet, mondd kérlek, és mit gondolsz, miért nevetnek azok a nevető emberek a szigeten, a másik szigeten? a boldogságtól? fenét; azért nevetnek, mert halottak, és nevetésük az a szörnyű hulla-vigyor, amit indián maszkokon látni és a perui múmiák arcán. De ez, sajnos, nem szakmám, a kelták. Hanem te foglalkozhatnál velük. Meg kellene tanulnod, gyorsan és okvetlenül, írül és kymriül, úgy sincs más dolgod. És el kellene menned Dublinbe.
– Jó – mondta Mihály -, de beszélj, kérlek, tovább, nem is hiszed, mennyire érdekel. Hogyan szűnt meg az emberiség vágyódni a halott-szigetek után, vagy talán még most is vágyódik? Szóval mi a történet vége?
– Csak egy kis saját gyártmányú spenglerei-jel tudok felelni. Hogy az északi népek beléptek a keresztény népszövetségbe, az európai civilizációba, annak, ha emlékszel, az volt az egyik első következménye, hogy két évszázadon keresztül nem volt szó másról, mint a halálról: a X. és XI. században, a clunyi szerzetesi reform századaiban. A kora-román korban a kereszténységet az a veszedelem fenyegette, hogy a legsötétebb halálvallás lesz belőle, valami olyasmi, mint a mexikói indiánoké volt. De azután mégis előtört eredeti mediterrán és humánus jellege. Mi történt? A halálvágyat a mediterránoknak sikerült szublimálni és racionalizálni, vagyis magyarul, a halálvágyat túlvilági utáni vággyá hígították, átalakították a halál-szirén szörnyű sexappealjét a mennyei karok és rendek angyali zenéjű hívószavává. Most már nyugodtan vágyódhatott a hivő szép halál után; nem a meghalás pogány örömei után vágyódott, hanem a mennyország civilizált és tisztes örömei után. A nyers, ősi, pogány halálvágy pedig száműzetésbe ment, a vallás alatti rétegekbe, a babona, boszorkányság, sátánosság elemei közé. Minél erősebb lesz a civilizáció, annál jobban tudat alá kerül a halál szerelme.
– Figyeld meg: a civilizált társadalomban a halál egészben véve a tabu-fogalmak közé került. Nem illik beszélni róla, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, a hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem. Ez a civilizáció védekezése a szörnyű veszedelem ellen, amely abból áll, hogy az emberben az életösztönnel szemben egy ellenkező irányú ösztön is dolgozik, egy ösztön, amely igen ravasz, édes és erős csalogatással hív a megsemmisülés felé. Ez az ösztön a civilizált lélek számára annál veszedelmesebb, mert a civilizált ember nyers vitális étvágya úgyis megcsökkent. Ezért kell tűzzel-vassal elnyomnia a másik vágyat. De az elnyomás nem sikerül mindig. Dekadens korokban előtör a másik vágy, és meglepő mértékben elárasztja a szellem valamennyi területét. Néha egész osztályok ássák szinte tudatosan a maguk sírját, mint a francia arisztokraták a forradalom előtt, és félek, hogy ma a legaktuálisabb példa a dunántúli magyarság…
– Nem tudom, értesz-e engem? Általában szenzációsan félre szoktak érteni, ha erről a témáról beszélek. De tehetek egy próbát: ismered ezt az érzést? Az ember síkos járdán megy, és megcsúszik, az egyik lába kicsúszik alóla, és kezd hátraesni. Engem abban a pillanatban, amint elvesztettem az egyensúlyomat, hirtelen boldogság fog el. Persze csak egy pillanatig tart, azután hátrakapom automatikusan a lábam, visszanyerem az egyensúlyom, és örömmel konstatálom, hogy nem estem el. De egy pillanatig! Egy pillanatig hirtelen kioldódtam az egyensúly borzalmas törvényei alól, megszabadultam, röpülni kezdtem valami pusztító szabadságba… Ismered ezt?
– Az egész dolgot sokkal jobban ismerem, mint gondolnád – mondta csendesen Mihály.
Waldheim hirtelen megdöbbenve nézett rá.
– Ej, de furcsán mondod, öregem! És milyen sápadt vagy! Mi van veled? Gyere ki a teraszra.
Mihály a teraszon rögtön magához tért.
– Az ördög vigyen el – mondta Waldheim. – Mi ez? Meleged van, vagy hisztérikus vagy? Figyelmeztetlek, ha szavaim hatása alatt öngyilkosságot követnél el, letagadom, hogy valaha is ismertelek. Amit én mondok, az mindig szigorúan teoretikus jellegű. Utálom az olyan embereket, akik tudományos igazságokból valami gyakorlati következtetést vonnak le, akik „átviszik a tant az életbe”, mint a mérnökök, akik a kémia merész tételeiből poloskairtószereket fabrikálnak. Fordítva van, mint ahogy Goethe mondta: szürke minden élet, és zöld a teória aranyfája. Különösen ha még zöld teóriáról van szó, mint amilyen ez. Na, remélem, helyreállítottam lelki egyensúlyodat. És egyáltalán… ne élj lelki életet. Azt hiszem, az a te bajod. Intelligens embernek nincs lelki élete. És holnap gyere el velem az Amerikai Archeológiai Intézet garden-partyjára. Egy kicsit szórakoznod kell. Na most menj haza, én még dolgozom.
……………………………………
És Éva?
Egy levelet vett észre az íróasztalán. Azalatt tették oda, amíg ő ebédelni volt. Bizonyára tegnap este érkezett, de a szomszédasszony elfelejtette beadni. Felkelt, és elolvasta Éva búcsúsorait.
„Mihály, mikor ezt olvasod, már útban vagyok Bombay felé. Nem jövök el hozzád. Te nem fogsz meghalni. Te nem vagy Tamás. Tamás halála csak Tamást illeti meg, mindenki keresse a saját halálát. Isten veled, Éva.”
Este már csakugyan vonaton ültek. Üzleti dolgokról beszéltek, apja elmesélte, hogy mi történt a vállalatnál azalatt, amíg Mihály távol volt, és hogy milyenek a kilátások, és hogy milyen új munkakört akar Mihályra bízni.
Mihály hallgatta. Hazamegy. Megint megkísérli azt, ami tizenöt éven át nem sikerült: konformizálódni. Talán most sikerül. Ez a sorsa. Megadja magát. A tények erősebbek voltak nála. Megszökni nem lehet. Mindig ők az erősebbek, az apák, a Zoltánok, a vállalatok, az emberek.
Apja elaludt, és Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.