Tisztelt megemlékezők!
70 év épp egy emberöltő. Ennyi idő telt el azóta, hogy 1946-ban a kollektív bűnösség elve alapján több tízezer német származású magyar családot szakítottak el őseik földjétől. Ha visszatekintünk a II. világháború időszakára és az azt követő évtizedekre, családi tragédiákkal, és az egész társadalmat érintő krízisek sorozatával szembesülünk. A megpróbáltatások súlyáról és mélységéről az egykori kitelepítettek rokonaitól tudhatunk. Ahogy szerte az országban, Békásmegyer Ófaluban is azokat vitték, akik német anyanyelvűnek vallották magukat.
„A kitelepítéskor én még pici voltam, ezt én csak úgy tudom, amit anyámék mondtak, hogy 30 kg holmival bepakolhattak a vagonba, azt sem tudták, hogy hová mennek. Aki német ajkúnak vallotta magát, azt kivitték, aki azt mondta, hogy ő magyar anyanyelvű, azokat nem telepítették ki. A fele rokonság ment, a fele meg maradt. Rég volt a kitelepítés. Akik megmaradtak, elővették a listát, hogy milyen nevet választhatnak és magyarosították a nevüket, azért volt, aki ragaszkodott a német nevéhez.” – emlékezett egy itteni hozzátartozó.
A korabeli becslések alapján az országban 380 ezren éltek ekkoriban a német nemzetiség tagjai. Itt, Békásmegyeren és a környező településeken a lakosság jelentős része sváb volt. Az itt élő zsidó közösség pusztulása után nem sokkal azonban ők is eltávoztak őseik földjéről. Elűzték őket, noha dolgos, becsületes emberek voltak, akiknek szorgalma jelentősen hozzájárult a kis mezővárosok fejlődéséhez. Gyermekeik, unokáik már nem tartják magukat magyarországi németeknek, a gyökerek elszakadtak. Egykori ide tartozásukat azonban régi pincék, még le nem bontott házak, általuk ültetett fák tanúsíthatják.
70 évvel ezelőtt több mint 200 ezer embert fosztottak meg magyar állampolgárságától és vagyonától. Elképzelni is nehéz, hogy a nincstelenné tett emberek számára egy porig rombolt Németország kellett, hogy jelentse egy új élet lehetőségét. Az önök egyesületének feljegyzései alapján tudható, hogy Békásmegyeren élő németeket példátlanul nagy mértékben sújtotta a kitelepítés, alig 5%-uk maradhatott Magyarországon. Az elűzöttek és gyermekeik, unokáik többsége ma már Baden-Württemberg tartományban vagy Bajorországban él. Bár nehéz lenne bizonyítani, de talán ez lehetett az első lépés abban a változási folyamatban, mely a távolabbi országokból érkező emberek befogadását tekintve máig meghatározza a németek gondolkodását. Megindító sorokat olvashatunk a korabeli német sajtóban:
A gyerekek, nők, betegek és öregek hada nemcsak beáramlik, hanem itt is marad. […] Vagy jó honpolgárokká válnak, vagy tartós anyagi és pszichikai problémát jelentenek. Nem lehet, hogy ágyneműnket a molyoknak tartogassuk, miközben házunkban a kitelepítettek a hideg kövön alszanak!
A napilapok és folyóiratok szinte minden száma foglalkozott a nincstelenek befogadásának erkölcsi, morális és etikai fontosságával. Hangsúlyozták, hogy a menekülteknek itt kell újból gyökeret ereszteniük és megbecsüléshez jutniuk – olvashatjuk Takács Katalin tanulmányában.
Nyitottság, méltányosság, megbocsátás. A kitelepítések időszaka egész Európa számára megmutatta, hogy ezek hiánya mekkora károkat képes okozni magyarok, szlovákok és németek között, de azt is, hogy mindez szorgalommal és az összetartás élményével kiegészülve miként emelhet egy országot néhány évtized alatt a kontinens legerősebb gazdasági erejévé.
Ez az a hagyomány, melyre óbudaiak és békásmegyeriek, nemzetiségtől függetlenül büszkék lehetünk. Ez a Braunhaxler Egyesület öröksége, melyet kerületünk közösségi életében képviselnek, s melyet mi is őszintén támogatunk.
Köszönöm mindazok munkáját, akik e történelmi esemény kapcsán szerepet vállaltak a mai megemlékező rendezvény megszervezésében. Remélem, hogy a kiállítás és a beszélgetések is hozzásegítik a látogatókat a 70 évvel ezelőtt történtek pontosabb megismeréséhez, és tanulságai megértéséhez.