Szindbád, a hajós, író és úriember egy szép májusi reggelen elindult Óbudáról, mert estére hatvan pengőt kellett szereznie. Így indul Márai legköltőibb regénye – és a legönzetlenebb is: a mesterének tartott Krúdy Gyulának állít benne emléket úgy, hogy ebben a regényben megéli és megélteti az olvasóval is a Krúdy-világot. Nem történik ugyan semmi, csak elmúlik egy élet – miközben ízeiben, színeiben és szagában föléled egy varázslatos Magyarország, egy mesés világ. Közben pedig csak gözfürdöbe látogatunk, csöndben borozgatunk egy étteremben, tokaszalonna és főtt tányérhús fölött emlékezünk valami kimondhatatlanul szépre. Kinek ajánlja Márai ezt a művét? “Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörös bajszú föpincérnek, az íróknak s mind a nöknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt,”