Tisztelt művészetbarátok, kedves érdeklődők!
Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember – írta az ókori görög filozófus Hérakleitosz.
E bölcsesség akár a most megnyíló kiállítás alapjául is szolgálhatna, hiszen a tematikus fotótárlatunk egyszerre szól a pillanat megragadásáról, a vízről, mely Óbuda esetében nem független a Dunától; és az időről, mely ezeket a fotókat is a múlt részévé teszi. A víz egyszerre éltető erő, vízpartként a kikapcsolódás és pihenés forrása, miközben erejénél és tulajdonságainál fogva komoly veszélyt is jelenthet. Nézőpont és emberi habitus kérdése, hogy ki mit lát benne, tél vagy nyár, hó, jég vagy víz, tájkép vagy egy esemény elkapott pillanata.
Az itt kiállított képek az alkotók helyett beszélnek. Mivel bennem nincs hozzájuk mérhető fotográfusi véna, kénytelen vagyok magam megfogalmazni, mit is jelent a víz egy óbudai polgármester számára. Amikor azt hallom, hogy eső, akkor tudom, hogy ez egyszerre áldás és átok. Áldás, mert ez élteti a kerület nagy zöld felületeit; ugyanakkor a fű és különböző gaznövények is magasra nőnek, így rögtön jelentkeznek a panaszosok, hogy miért nem kaszáltatunk a házuk előtt. Az égből aláhulló csapadék az én szemeim elé vizesárkokat és csatornahálózatot rajzol. Ugyanígy az első hópihék megjelenése arra tanít, hogy készüljek a lakosok leveleire, melyekben hó takarítást követelnek. A víz 2013-ban árvíz formájában jelentkezett, nem kevés feladatot adva, de gondolhatunk rá történelmi összefüggésben is, hisz a ma is látható aqiuncumi aquaductus már időszámításunk korában is a víz jelentőségét reprezentálta. Nekünk most az a feladatunk, hogy megóvjuk a természetes pusztulástól és a nem természetesen nekicsapódó gyorshajtóktól. Viccet félretéve azért számunkra mégiscsak a Duna közelsége a leghangsúlyosabb vízhez kötődő élményünk. A Hamvas Béla sétány talán a legszebb vízparti része Budapestnek; és persze ott vannak a nagy múltú fürdőink, a Csillaghegyi strand, Pükösdfürdő. A természet és a víz egymást feltételezi mifelénk. A háborítatlan valóságát számomra a Mocsáros mutatja meg.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Az Aqua – Óbuda vizei címet viselő pályázat kuratóriuma öt hivatásos fotóművészt kért fel, hogy a maguk formanyelvén mutassák be önöknek, hogyan tükröződik Óbuda arca egyetlen vízcseppben, hogyan tükröződik egy apró részletben az egész. Felvételeik e kiállítás sarokkövei, de természetesen számos izgalmas fénykép, fényképsorozat mutatja meg, mennyire sok szálon kötődünk Óbuda vizeihez.
A pályázatra beérkezett anyagok készítői vélhetőleg egyetértenek abban, hogy a felvételnek nem elsősorban a dokumentálás a feladata, sokkal inkább az adott pillanatot kívánják új összefüggésbe állítani, új jelentéstartalommal felruházni. Amint az látható, a víz a maga természetes egyszerűségében rendkívül szerteágazó asszociációs lehetőséget kínál a fényképészeknek. Az ábrázolt szituáció természetéből fakadóan magában hordozhat különböző érzelmeket, de lehet távolságtartóan tárgyilagos vagy épp historizáló, a beállítástól, fokuszáltságtól és színvilágától függően.
Az itt bemutatott képek éppen arra valók, hogy megérintsen bennünk valamit, új gondolatokat inspiráljon és egy pillanatra megállva eltűnődjünk azon, hogy miért érezzük igazán találónak azt a szlogenszerű megállapítást, hogy Óbuda a vizek városa.
Nagy öröm számomra, hogy pályázatunk ilyen komoly érdeklődést váltott ki mind a fotósok, mint a közönség részéről. Biztos vagyok abban, hogy a kiállítás anyaga tovább gazdagítja Óbuda kulturális kincsestárát; és bízom abban, hogy a kortárs alkotók számára felértékeli Óbuda pozícióját a fővárosi képzőművészeti térben.
Köszönöm mindazok munkáját, akik részt vettek a pályázat lebonyolításában és a kiállítás megszervezésében, önöknek pedig, hogy eljöttek és meghallgattak.
Köszönöm a figyelmüket, a kiállítást megnyitom.