Takarásban – Tenk László festőművész jubileumi kiállítása – 2018

Tisztelt művészetbarátok, kedves vendégeink!

Az elmúlt napokban egy érdekes fényképfelvételre akadtam a Kieselbach galéria honlapján. A fotó Tenk Lászlót ábrázolja vélhetően egy kiállításon, immár őszes hajkoronával, mosolygósan, a háttérben pedig egy nagy alakú festményen ugyancsak ő, egyik fiatalkori, szigorú nézésű önarcképe néz vissza ránk.

Az arcél változó kettőssége meglehetős élességgel tükrözi az idő múlását, számomra mégis fontosabbak a megragadott vonások. Tenk Lászlóban én mindig a jó kedvű, tettre kész alkotót láttam, aki inspirációért, kreatív elgondolásokért sohasem ment a szomszédba. Noha még csak a 75. éve felé közelít, azt hiszem, egyensúlyban van önmagával, családjával, három gyereke, öt unokája körében. Én még csak 10 éves voltam, amikor ő már Óbudán lakott. Azt mondja, ilyen térben tudja elhelyezni magát. Szereti hivatását, szabad és független, műveiben is önazonos. Mi a boldogság, ha nem ez. Idézzük is fel Faludy György leíró szavait:

Boldog embertől boldogsága okát tudakolni olyasmi, mintha az ember kilencven esztendős aggastyántól akarná hallani a hosszú élet titkát. Nem tudja. Mégis, ha sarokba szorítanak, valahogy ilyesmit mondanék: “A barátság és a szerelem állandó jelenléte és a hatalomvágy, a kapaszkodás és a pénzszerzés ingerének állandó távolléte már maga is boldogság. Jelentős segítséget ad a boldogsághoz a fontos, vagy fontosnak képzelt tevékenység. Mindegy, akár testi vagy szellemi aktivitásról van szó. Nehéz depressziót érezni, ha az ember kertjében rózsafákat ültet vagy éppen verset ír. És mindez akkor is aktivitást jelent, ha passzív formában jelentkezik – vagyis, ha az ember zenét hallgat, könyvet olvas, figyeli a természetet, vagy festményekben gyönyörködik.

A zene, az irodalom és a képzőművészet világában számos példát találunk gyötrődések által születő zseniális alkotásokra. Tenk László viszont a képzőművészeti főiskolától kezdve az egyenes utat járja. Képességeit jó használva vált sikeres és elismert művésszé. Ezt az egyértelműséget érzem sötétebb tónusú képei mögött is, melyek – nem tagadom – megérintenek. Festményeinek színvilágát, hangulatait nagyon közel érzem magamhoz. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a hivatal épületében, az otthonomban és a hivatali szobámban is Tenk László képei vehetnek körül, mert így általuk egyszerre kalandozhatom az számomra leginkább kedves helyszíneken: Erdélyben, a mediterrán tájakon és természetesen Óbudán. A képeken is szinte tapintható az a kisugárzás ami valójában az alkotója sajátja. Mindenütt sejtelmes pozitív energia, életigenlés vibrál a levegőben ahol Tenk László feltűnik. Ezért is találkozom vele mindig szívesen. A személyes érzések mellett azonban érdemes arról is szót ejteni, hogy milyen komoly szerepet játszik a kerület kulturális életében az általa életre hívott T-Art Alapítvány. Nem túlzás azt állítani, hogy Óbuda művészetbarát közönsége számára ez a vállalt kultúr-misszió jelenti a legjelentősebb szakmai kapcsolódást a modern magyar képzőművészet irányába. A Munkácsy-díjas festőművész nem véletlenül nyerte el először Óbuda Kultúrájáért díjat, majd lett Óbuda díszpolgára.

Meggyőződésem, hogy a szokatlanul gazdag életműve mára számossága és kvalitása alapján is réges-régen túlnőtt a helyi figyelem és érdeklődés hatókörén, ezért sajnálom is kicsit, hogy nem a Műcsarnok tágas terei között, hanem itt az Esernyős korlátos lehetőségeket kínáló kiállításán talált magának helyet. Máshonnan nézve ugyanakkor ebben az intimebb közegben talán lehetőség nyílik a művekkel személyesebb viszonyt kialakítani, a festményeken feltűnő fények játékában beazonosítani egy-egy ismert helyszínt vagy rácsodálkozni a képek által ismét felszínre hozott érzésekre, impressziókra. Elképzelhetőnek tartom, hogy az Előretolt Helyőrség című irodalmi lap szerkesztője is hasonló benyomások alapján közölte az augusztusi számban képeit, interjúban gondolatait.

Azt hiszem, az eddig elhangzottakból is kiderül, hogy elfogult vagyok a mostani kiállítás alkotójával, de a nézzék ezt el nekem. Bizonyára találtak volna nálam alkalmasabb szónokot is a megnyitóra, s hogy mégis rám esett a választás, természetesen nagy megtiszteltetésnek tekintem.

Tenk László mestere Bernáth Aurél volt. Végezetül az ő mondatát ajánlom mindannyiuk figyelmébe: Nem csak a kép tárgya a fontos, hanem a szellemi valóság, amely általa testet öltött.

Nos, Tenk Lászlónak a még előtte álló hosszú alkotói időszakhoz inspiratív gondolatokat, kellő ihletet és jó egészséget, önöknek pedig e jubileumi kiállításhoz értékes perceket kívánok.