busbalazs.hu

Kommunizmus áldozatai – 2010

Tisztelt megemlékezők!

A mai napon, polgári demokráciánk 20. évében azért gyűltünk össze, hogy megemlékezzünk mindazokról, akiknek neveire, sorsukra már csak a múltba tekintő idősebb családtagok, rokonok emlékeznek. Kárvallottakra, akik ma már csak számok kutató történészek statisztikáiban, a történelemkönyvekben említett sötét és véres kommunista időszak névtelen áldozatai. Magyarok voltak ők is, akik épp csak annyit szerettek volna, mint mi magunk: békében, emberhez méltó módon élni, szeretni és szeretve lenni. Sokan közülük azonban sohasem élhették meg e számunkra természetes pillanatokat.
Krassó György Májusi hajnal című versében megrendítő hatással tárja fel előttünk 1958 tavaszának fogházban töltött napjait:

Gyűjtő. Kisfogház. Halk kopácsolás.
Rácsot, vak ablakot tavasz legyint.
„Az udvaron akasztás lesz megint.
Folyik tovább, pajtás, a gyilkolás.”

„Gyújts rá, barátom!” Mély szelíd harang
kong messziről „Egy hét és nyolc kötél.
Ki megy ma – Angyal, Kósa, Szente, Szél?”
Egy zárka nyílik s felsüvít a hang:

„Fiúk… Hazánkért… Isten veletek…
Erdősi búcsúzik most tőletek.”
Valaki sír. Lépések. Lánc kocog.

Kinn: „Éljen a szabadság… Gyilkosok…”
Aztán csönd. Társam így szól: „Már nem él.”
S kezemben ég a cigaretta még.

A kommunista diktatúra az évek múlásával jottányit sem veszített eredendő lényegéből, csupán eszközei finomodtak. Ennyiben, és csak ennyiben különbözik a fasizmustól. A hitleri birodalom gyilkos rendszere nem léphetett a konszolidáció időszakába. Mi magyarok akár hálásak is lehetnénk azoknak, akik megakadályozták ebben, de mint tudjuk, csak ideológiában vallottak mást a fasizmust felszámoló kommunista mészárosok.

Orvos-húgomat innen küldte
Szálasi a halálba. Most
Rákosi tart itt. Egy a csürhe:
a porkoláb is azonos.

– írta emlékezetébe, később papírra Faludy György az ÁVÓ pincéjében 1950 nyarán.
A kádári konszolidáció fojtó légkörének áldozatai nem életükkel, csupán – és itt a csupán szót vastag idézőjelek közé kell helyezni – mentális egészségükkel, személyes egzisztenciájukkal, sárba tiport emberi büszkeségükkel fizettek a munkás, paraszt hatalomnak. Titkos ügynökök, tartótisztek és társadalmi megbízottak hínárja nőtte körbe és kötötte gúzsba a mindennapokat, az együttélés legalapvetőbb értékeit, a bizalmat, tisztességet és az őszinteséget inflálták el rövid idő alatt. Ezért is van jelentősége, hogy mi, a XXI. század magyarjai is eltöprengjünk Kenedi János, Kis állambiztonsági olvasókönyv című kötetének előszavában feltett kérdésén: Értenek-e minket gyermekeink, amikor azt mondjuk, ne jöjjön vissza az a rendszer akkor se, ha most nehezebben élünk.
Bizony, ennek a kérdésnek nagyobb súlya van, mint azt első hallásra gondolnánk, hisz látható, hogy a közélet színterén is megjelentek az elkeseredettség és őszinte düh politikai kufárai. Szokták mondani: a kommunista nem vész el, csak átalakul. Számos élő példát tudnánk ennek alátámasztására felhozni. Hiba lenne ugyanakkor, ha nem vennénk észre, hogy a szélsőjobboldali eszmék hirdetői ugyanannak a totális államnak a hírnökei, mint a még ma is köztünk élő elvtársak. Megfiatalodva, egyszerű és korszerű jelszavaikkal ők is előbújtak.
Mindkét akaratközösséget ismerjük jól. Ők azok, akik rettegnek az eszmék és nézetek versenyén alapuló polgári demokráciától, noha ez a fejlődés és a gyarapodás alapja. Ők azok, akik irányítható gyermeknek szeretnének látni bennünket. Ők azok, akiknek a végső érvük az erőszak és az elhallgattatás.
A szélsőségek térnyeréséért az elmúlt nyolc év tehetetlensége és ötlettelensége a felelős. A másokat megbélyegző, kirekesztő nézeteket valló pártok megerősödése – miként azt egy közelmúltban napvilágot látott kutatás igazolja – azokban az országokban számottevő, ahol a gyenge állam képtelen javítani a közbiztonságot, az államba vetett bizalmat, és csökkenteni a mélyszegénységet. Ukrajna és Bulgária után miénk e dicstelen versenyben a harmadik hely.
A szélsőségek tévesen értelmezett rendpártisága ma már nem az akasztófák alatt vagy kínzókamrákban teljesedik ki, gyűlöletüket bűnbakokra vetítik. Gyűlöletből azonban nem lehet építkezni, a keresztény, európai értékek épp ennek ellenkezőjén, a felebaráti szereteten alapulnak.
Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy a krisztusi tanítással nem tud mit kezdeni sem az ateista kommunista, sem pedig a keleti sámánvallásokba menekülő radikális. Úgy is lehet fogalmazni, hogy két pogány közt, egy hazáért csak a demokratikus hagyomány tisztelői, és a keresztény értékek felvállalói képesek tenni.
A mai megemlékezésünk alkalmat kínál arra, hogy a múlt bűneiből levonjuk a jelen tanulságait. Szüleink, nagyszüleink emlékének, és a magyarországi diktatúrák minden megnyomorítottjának tartozunk azzal, hogy konok elszántsággal, évről évre megidézzük a múltat. Az éjjel érkező fekete autó lidércét, az Andrássy út 60. kínzókamráit, az összedrótozott csuklók és letépett körmök fájdalmát.
Miért kaparjuk régi sebeinket? – hallatszik még ma is a maszatolásban érdekelt tízezrek hamis béke óhaja. Úgy gondolom, hogy a soha nem felejthető rémületes tettek sorozata maga a válasz. Nekünk annyiban áll a feladatunk, hogy néven nevezzük a múlt bűneit. Intő példaként kell megőriznünk emlékezetünkben e szörnyű tetteket, nehogy a hamis nosztalgia erőt vehessen Magyarországon. Hinnünk kell, hogy történelmi ismereteink a weimari Németország hatalomváltásáról, illetve az 1947-es magyarországi választás utáni korszakról, az 1956-os forradalmat követő megtorlásokról, kellően óvatossá tesznek bennünket. A gulágra hurcolt, rabszolgasorsba taszított tízezrek keserűsége pontos iránymutató lehet az új erkölcsi alapok megteremtésekor. Világossá kell tennünk, hogy elmúltak már azok az idők, amikor az elvhű kiválasztottak bármit büntetlenül megtehettek. A párthűség nem biztosíthat előjogokat. Az 1990 előtti gyilkos és korrupt munkáshatalom kiszolgálói éppúgy nemkívánatosak a közélet alakítói körében, mint az egyre szaporodó köztörvényes politikus bűnözők. Akik eddig azt gondolták, hogy a törvények fölött állnak, azoknak azt üzenjük, hogy a múltban elkövetett tetteiért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget!
Az elmúlt húsz év lezárásához olyan politikai garnitúrára lesz szükség, melynek kellő ereje és súlya van ahhoz, hogy érvényesítse a jog adta lehetőségek keretében a felelősségre vonást. Erre a szélsőséges radikalizmus, mely Gyurcsányék köpönyegéből bújt elő, alkalmatlan, létezése épp a jelen hatalomgyakorlóinak érdeke. Az új erőnek nem a szerzésben, hanem a törvények betartásában és betartatásában kell megjelennie! Ha nem lesz változás, mindaz folytatódni fog, amitől az egész ország szabadulni szeretne.
Hiszem, hogy elődeink is egy igazságos, becsületes, új Magyarország álmát vitték magukkal a vesztőhelyre, börtöncellába, kihallgató szobába. Mi sem akarhatunk mást.
Névtelen óbudai mártírok, bebörtönzött bátor államférfiak, megkínzott egyházi méltóságok; meghajtjuk fejünket emléketek előtt.