busbalazs.hu

Fehér bot világnapja – 2012

Tisztelt elnök Úr, Tisztelt Ház!

Manapság egyre jobban elterjedt a figyelemfelhívásnak az a módja, hogy a társadalmilag többé-kevésbé jelentős ügyekre és törekvésekre egy világnap keretében irányítjuk rá a közvélemény figyelmét. Október 15-e lett a Fehér Bot világnapja, egy nap, amelyen a látásukban akadályozott emberek életminőségét állítjuk a középpontba. A világnap minden bizonnyal hatásos kampányeszköz, én azonban úgy gondolom, hogy az ölelés, az óceánok, a biodízel, az alvás és ki tudja még milyen világnapoknál a Magyarországon élő, mintegy 40 ezer látássérült honfitársunk ügye lényegesen fontosabb. 24 órás egyszeri közérdeklődés felkeltésénél mindenképpen többet érdemel.

Tanulmányaim során is volt alkalmam látássérült fiatalemberekkel találkozni, beszélgetni, s talán megérteni is valamit az őket ért hátrányos helyzetek tucatjainak természetrajzából.

Tőlük tudom, hogy mennyire sértő rájuk nézve a világtalan kifejezés használata. Egészen pontosan leírható kép él bennük ugyanis az őket körülvevő világról. Mi több, az sem igaz, hogy a vak ember ne látna. Látni ugyanis nem csak szemmel, hanem tapintás és hallás útján lehet, sőt, ha a kézzelfogható világ materializmusa fölé emelkedünk, mindehhez hozzátehetjük a szív látása által megismerhető valóságot is.

A mai nap legfontosabb feladatát én az vak emberek iránt tanúsított empatikus viszony kialakításában, illetve ezzel összefüggésben a saját korlátaink megismerésében látom. Bár nem olyan szembeötlő módon, s talán nem is olyan gyakran, de mi magunk is kiszolgáltatottá válunk esetenként. A szó szoros értelmében vett szokatlan élményben lehet része annak, aki ellátogat a teljes elsötétítésben működő, vak éttermek egyikébe. Nos, ott, az étkezés során elég hamar egyértelművé válik, hogy a nullára korlátozott látás mennyiben akadályozza boldogulásunkat, és az is, hogy milyen módon helyettesíthető a szemnek köszönhető egyszerű tájékozódás. Az esélyegyenlőség jegyében ma már számos technikai eszköz segíti a látássérültek tájékozódását, a vakbarát weblapoktól kezdve a hang kibocsátással is figyelmeztető közlekedési jelzőlámpákig. A jogszabályi környezet pedig kikényszeríti a középületek akadálymentes megközelíthetőségét. Mindezek mellett azonban csak akkor beszélhetünk valódi áttörésről, ha megismerjük, megértjük a látásukban akadályozott emberek dilemmáit és ezek szellemében, szükség esetén képesek leszünk aktív cselekvésre is. Ha így teszünk, nem vált ki majd döbbenetet és atyáskodó aggodalmat a látássérült házaspárok gyermekvállalási hajlandósága.

A szociális illetve karitatív munkában résztvevők bizonyára tudják, hogy az ilyen családokban nevelkedő, látó gyermekek mely területeken igényelnek támogató segítséget, s hogy idővel miként képesek kiegészíteni a család hétköznapi boldogulását akadályozó hiányosságokat. Ha elfogadó közegre talál a család, képes szinte teljes értékű életet élni.

A vak gyermekek jó részét szegregált intézményekben készítették és készítik fel az életre, ami azt az üzenetet hordozta, hogy az itt tanuló diákok nem teljesen hétköznapi emberek. Ma már tudjuk azt, hogy a látássérültekhez való helyes viszonyulás, a szükségleteiknek megfelelő segítségnyújtás megtanulása az egészséges gyermekek feladata, ehhez azonban a személyes kontaktus, valós találkozások szükségesek. Oktatási rendszerünknek tehát ösztönözni kell az integrált képzést nyújtó iskolák működését.

A Fehér Bot világnapja remélem, alkalmat teremt arra, hogy mindenki elgondolkozzon azon, vajon ez az érzékszervi hiányosság igényel-e a többség részéről a közösségi közlekedésben vagy a társasági eseményeken elvárható udvariassági gesztusokon túl nagyobb odafigyelést, több empátiát és aktív segítségnyújtást? „Láss, ne csak nézz!” – énekelte ’73-as lemezén az Illés-együttes. Bízom abban, hogy mind többen fogunk a jövőben erre a kérdésre helyesen felelni.

 

Köszönöm a figyelmüket.