busbalazs.hu

Kommunizmus emléknapja – 2013

Tisztelt megemlékezők, Hölgyeim és Uraim!

„Az író, aki hallgatott – némán, de ellenállt -, hamarosan észrevette, hogy úgy bánnak vele, mint az inkvizíció az eretnekekkel. Ebben az időben határozták el a kommunisták az „időszerűtlen emlékművek” lebontását: siettek lebontani mindent, ami a magyarságot polgárosodó múltjára emlékezette.

Észrevételeit Márai Sándor Föld, Föld!… című kötetében olvashatjuk, melyeket akkor vetett papírra, amikor már biztosan érezte, ezen a földön nem lesz maradása. Egy polgár vallomásai abban a korban születtek, amikor még sokan reméltek, de valójában már senki sem bízott a dolgok jobbra fordulásában.

Magyarország számára 1944. március 19-én, a német megszállással egy időben elveszett az önálló államiság. A jaltai konferencián a Churchill által képviselt európai szabadságeszményt Sztálin rövid úton szertefoszlatta, amikor a tárgyalóasztalt elhagyva már saját befolyási övezeteként tekintett a kelet-közép-európai országokra. Bár ekkor még kevesen sejtették, Magyarország sorsa megpecsételődött. A kommunista gőzhenger közeledtét a kisgazda Kovács Béla februári elrablása és száműzése jelezte. A független Magyarország megteremtésébe vetett hit azonban – ha egyre halványabban is, de egészen 1947. augusztus 31-éig, a kékcédulás kommunista csalássorozatáig élt.

Azon a sokat emlegetett nyár végi napon, amikor a szégyenletes választást tartották, a 33 éves Karig Sára választási biztosként vállalt munkát a voksolás lebonyolításában. Az Angolkisasszonyoknál nevelkedett, majd az egyetem magyar-német szakára járó leány hamar elkötelezte magát a közélet ügyei mellett. A háború vége felé zsidó gyermekeket és magyar katonaszökevényeket bújtatott, majd a szociáldemokrata államtitkár Millok Sándor mellett vállalt munkát. A kommunista titkosrendőrség előtt már nem volt ezért ismeretlen, így amikor a választási csalásokat jelezte, az elsők között vitték el, és száműzték az Urál-hegység lábánál fekvő vorkutai munkatáborba. Megpróbáltatásai híven illusztrálják a kommunizmus barbárságát, mely sem emberi méltóságra, sem a személyes szabadságra, sem a formális jogra nem volt tekintettel.

Most, amikor a múlt eseményei relativizálásának korát éljük, érdemes felidézni Karig Sára fogságban írott Nem a halál című versét:

Nem a halál, az élet a rém.

és ahogy épül a sarki vasút-

töltéshez a tátongó csatorna,

a kínzott test a gát peremén

nem tudja, kész-e már a norma.

pattog a jég és zuhan a csákány.

Ha meg mersz állni, dermeszt a fagy.

Renegát rabok állnak a vártán,

De nem ők mondják, hogy nem szabad

a sarki éj metsző szelével

egyaránt űzi az őrt s a rabot,

s az északi fény ívéig ér el,

Sztálin, vak haragod.

 

Az évek múlásával a kommunizmus működtetői által elkövetett bűnök súlya csökkent, a nyílt erőszak politikáját pedig felváltotta a cukor és korbács elve. Ha megszeretni nem is-, sokaknak mégis sikerült megszokniuk a rendszert. Az úgynevezett rendszerváltozás óta, a feledésben gyökerező engedékenység aztán olyan szintre jutott, hogy szinte kedvet csinál a kommunizmus újraélesztéséhez azok körében, akik munkáért és kenyérért cserébe feladták jobb meggyőződésüket. Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete! Marx és Engels szelleme lengi körbe nemcsak a magyar közéletet, hanem a legfelsőbb európai döntéshozó fórumokat is. Ugyan, hol van már az Unió alapítóatyáinak, Konrad Adenauernek, Robert Schumannak keresztény konzervatív értékrendje? Hol van a kis kelet-közép európai népek küzdelmeinek megértése? Akik ma Brüsszelben ülnek, csak legyintenek a Trianon fájdalmára, a katinyi erdőben elkövetett kommunista mészárlásra, az ’56-ot követő kivégzésekre. A kommunizmus kísértete, ez a rém pedig általuk nem csak bejárja, de el is foglalja Európát. Mi pontosan tudjuk, mert közelről láttuk, milyen is a valódi természete, ha távoli hatalmak támogatását érzékeli. Az adottságokhoz gyorsan alkalmazkodik, kizárólagosságra törekszik és mindent eltapos maga körül. Jelenlétét észre kell vennünk, még akkor is, ha a liberális demokrácia álarcát viseli.

Sokan tolják ma is a kommunizmus rozsdás szekerét. Jobb sorsra érdemes európai konzervatívok hallgatásukkal; saját kudarcaikkal viaskodó szocialisták Brüsszelben mószerolva; technokraták, bankjaikkal gyarmatosítva.

Márai Sándor emigrációban töltött évtizedei alatt folyamatosan az otthontalanság érzésével küzdött. Mi most, az Unió ölelő szorításában kezdjük hasonlóan érezni magunkat. Mert a mi keresztény, konzervatív értékeink a jó és a rossz megkülönböztetését követelik meg tőlünk. Nem vállalhatunk mindennel és mindenkivel közösséget. Sem a hithű kommunistákkal, sem a magukat nagytőkéssé képező kommunistákkal. Sem Biszku Bélával, sem a szemkilövető Gyurcsány Ferenccel, de a hungaristákkal szimpatizálókkal sem. Elvi jelentősége lett volna a kommunista bűnösök nürnbergi perének, ám mivel ez elmaradt, az európai és hazai baloldal fasizmus elleni, és demokrácia melletti kiállása sem hiteles. A helyzet abszurditását jól mutatja a 2006-ban saját honfitársaira lövető „nagy demokrata” egykori KISZ titkár. Ha a szélsőséges Gyurcsány Ferencet és pártját ma a demokrata szóval lehet illetni, akkor ebből a demokráciából én nem kérek, mert ez egy orwelli világ, ahol a szavak már rég elszakadtak eredeti jelentésüktől. Lássuk azt is, hogy Hitler pártja szocialista is volt, meg munkáspárt is. Kommunista és fasiszta közé egyenlőségjelet lehet tenni.

Hinni szeretnénk abban, hogy a nácizmus és kommunizmus bűnei egyszer majd azonos súllyal esnek latba, hogy hamarosan megszűnik a kettős mérce.

Nem csak a jobbik énünk mondatja ezt velünk, erre kötelez Kovács Béla, Márai Sándor, Karig Sára, a katinyi mártírok és mindazok emléke, akiket ma a kommunizmus áldozatai között tartunk számon.

Hajtsuk meg most fejünket az ismert és névtelen áldozatok előtt!