busbalazs.hu

Emlékezés az elhurcoltakra – 2013

Tisztelt megemlékező egybegyűltek!

Óbudai hagyományainknak megfelelően, évről évre összegyűlünk, hogy megemlékezzünk a nyilas terror időszakában, a kerületünkből elhurcolt honfitársainkról. A volt téglagyár egykori helyszíne a deportált óbudaiak és minden jó érzésű ember számára szomorú emlékhely.

Azt gondolom, hogy ez a mai esemény is bizonyítéka annak, hogy Magyarországon van szándék és erő is a múlttal való szembenézésre. A visszatekintés ugyanakkor következtetések megfogalmazására is alkalmat ad. Az elmúlt 69 év történései alapján ma már biztosak lehetünk abban, hogy a fasizmus és a kommunizmus bűnei egy tőről fakadnak, így nincs okunk sem az áldozatok száma-, sem a terror idejének hossza alapján különbséget tenni közöttük. Okunk ugyan nincs, de rossz tapasztalataink mégis vannak az utóbbi időben.

A ’89-90-es rendszerváltásból valahogy kimaradt a Nürnbergi perhez fogható elégtételadás. Ez jelentette az első csalódást. Mert ebből sokan arra következtettek, hogy a tapasztalt kommunistáknak és elvbarátaiknak helyük van a közéletben. Egykori cenzor és KISZ vezető prédikál demokráciáról, miközben saját egykori munkásságuk takargatására a zsidóságot használják fel. A nácizmus és a kommunizmus, mint két szélsőség egymást feltételezi, s mindkettőnek lényegéhez tartozik a zsidósághoz fűződő viszonya.

A XX. század zsidóságának megpróbáltatásaival kufárkodik Gyurcsány Ferenc és pártja, de ugyancsak e sokat szenvedett népből próbál hasznot húzni Vona Gábor pártja is. A saját nemzettársaira lövető bukott miniszterelnöktől és a zsidó és cigány emberek ellen uszító Jobbiktól becsületes, demokrata undorral fordul el, komolyan vehető politikai és társadalmi szervezet pedig elhatárolódik tőlük. A zsidóságot képviselő vezetőknek abban áll a feladata, hogy az antiszemitizmus kártyáját pro vagy kontra kijátszó szervezetektől és csoportoktól egyként elhatárolódjon, hisz csak így állítható meg az antiszemitizmus térnyerése. Sajnos még nem tartunk itt.

Amikor híre kelt, az Adj gázt! motoros felvonulásnak, kórusban követelte a magát antifasiszta, demokratikus oldalnak tituláló tömörülés a provokáció azonnali betiltását. Amikor ez megtörtént rögtön aggódni kezdtek a gyülekezési jog megsértése miatt és diktatúrát kiáltottak. Ki merem jelenteni, a neonácik és az antiszemitizmus elemi érdeke a szélső baloldalnak.

A „művelt nyugat” lapjai arról írnak, hogy Magyarország a legújabb kori antiszemitizmus hazája. Tegyük hát fel a kérdést, miféle antiszemita ország az, ahol zsinagógát nyitnak újra, ahol a miniszterelnök nyilvánosan veszi védelmébe a zsidó kisebbséget, s ugyanő felszólal a zsidó világkongresszuson? Ahol a kormányzati szinten holokauszt világnapról döntöttek, Holokauszt Emlékközpontot hoztak létre, emlékévet szerveztek Raoul Wallenberg tevékenységnek, betiltják a gyűlöletbeszédet, a diktatúra szimbólumait, és zéró toleranciát hirdettek az antiszemitizmussal szemben?

Nos, csupán a tisztánlátás végett jelzem, hogy mindeközben az USA, mint a demokrácia és jogállam őshazája közreműködik annak a náci hírportálnak a működtetésében, melyet a magyar hatóságok már régen fel kívántak számolni. Ami pedig a múlttal való német szembenézést illeti, a mellett sem mehetünk el szó nélkül. A II. világháborúban elkövetett német népirtás bűne hatalmas lelki teher, a nácizmust Európára szabadítók talán ezért keresik oly tüzetesen a felelősség szétterítésének lehetőségét. Komoly lelkiismeret furdalásra lehet következtetni Martin Schulz szavaiból, mely szerint Magyarország össze akarná írni a zsidókat, de abból a német dokumentumfilmből is, melyben az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábort nemes egyszerűséggel lengyel munkatábornak hazudja. (Ez a fajta beállítás egyébként nem egyedi, ellene a lengyel külügyminisztérium is állásfoglalást adott ki.)

Amint arra alaptörvényünk is utal, Magyarország 1944. március 19-én elvesztette szuverenitását. A magyarországi zsidókat a németekkel kollaboráló nyilasok, német parancsra küldték koncentrációs táborba, nem a legitim magyar népképviselet. Az is tény azonban, hogy a zsidók magyarországi megpróbáltatásai nem előzmények nélkül valók. A numerus clausus embertelen jogszabálya és a korabeli antiszemita megnyilatkozások akkor is elfogadhatatlanok, ha életeket nem követeltek. Ezekre a tettekre nincs mentség, a bűn vitathatatlan.

S, hogy vannak-e ezen eszméknek mai követői? Történtek-e a mostani időkben atrocitások? Bizony vannak, bizony történtek. Mint ahogy szerte Európában, több és jelentősebb. Németországban épp a közelmúltban neonáci terroristák gyilkoltak görög és török munkásokat faji alapon, bennünk mégsem merül fel ezzel kapcsolatban a német Martin Schulz felelőssége.

Ma már tudjuk, hogy a mindenkori hatalomnak az a dolga, hogy az érzékelhetőség határára szorítsa vissza a gonosz eszmék képviselőit. Ezen túl, a vészkorszak traumájának feldolgozásában a napi politikának csupán kegyeleti szerepe lehet. Úgy gondolom, hogy a zsidó szervezetek és hitközségek akkor járnak el következetesen és méltányosan, ha nem engednek a baloldali politika csábításának, ha sorstragédiájukat nem engedik játékszerré tenni, illetve a szélsőbaloldal minden bűnét, a kommunista rémuralmat éppolyan határozottan elítélik és visszautasítják, mint a náci bűnöket.

Tisztelt megemlékezők!

Az óbudai téglagyárból indított menet, s a többi, összesen 147 vonatszerelvény utasának emléke, a haláltáborok rémsége együttérzésre int mindannyiunkat. Számunkra, akiknek nincsenek közvetlen tapasztalatai az egykori eseményekről – Pilinszky János Ravensbrücki passió című verse teszi érthetővé e kor iszonyatát.

Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.

Bízva abban, hogy a deportálások és a koncentrációs táborok világát örökre magunk mögött tudhatjuk; s remélve, hogy az egykori áldozatok hitük szerint megigazultak, most meghajtjuk fejünket emlékük előtt.