busbalazs.hu

56-ra emlékezünk – 2008

Tisztelt Ünneplő Egybegyűltek!

1984 októberében, az Új Forrás című folyóiratban – elkerülve a kor cenzorainak éberségét – jelentek meg ezek a sorok, Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves című versének sorai. Tömörségében is megrendítő erejű alkotás.

Emlékezés és elementáris erejű düh, mely az 1956-os forradalom megkerülhetetlen alakjára, Nagy Imre mártír miniszterelnökre emlékeztet. Mert az októberi forradalom szabadságeszménye az elnyomatás legkeményebb éveiben is jelen volt a gondolkodni, érezni és emlékezni képes emberek szürke és sivár hétköznapjaiban. Ott éltek az emberi kapcsolatok hálójában, az elharapott félmondatokban, a ki nem mondott szavakban. Azóta több mint ötven év pergett le a történelem homokóráján Most, a szabadabbnak hitt világunkban, mintha annak az októbernek a történései is fakulni látszanának.

1956 a nemzet XX. századi történelmében példanélküli egységet hozott. Azon az 52 évvel ezelőtti őszön minden MAGYAR egyet akart, szabadságot és egy hazugságoktól mentes őszinte világot, ahol kimondott szó azt jelenti, amit a jelentése hordoz, ahol a jó jót a nem pedig valóban nemet jelent.

Ma a szavaknak újra más jelentésük van. Az országot elöntő hazugság pedig rombol mindent, ami 56-ot jellemezte: bizalmat, tetterőt, elszántságot és az egymás iránti tiszteletet.

Ma újra a rendőri terror, az állam önkényes működése, a félelem, a hazugság, a lehallgatás és besúgás szelleme jellemzi az országot.

Ma – ahogy a Köztársasági elnök úr mondta – morális válság uralkodik Magyarországon. Ennek a válságnak a gyökerei pedig 1956-hoz, a szabadságharc eltiprásához nyúlnak vissza. Az ’56-os forradalom volt a magyarság történelmében az utolsó nagy összefogás, amikor a szabadság eszményének jegyében az emberek igazi közösségként hoztak áldozatot, akár életáldozatot is egymásért.

1956 eltiprói nemcsak a forradalmat verték le, hanem a magyar társadalom gerincét is megtörték. Kit mézzel, kit korbáccsal, de arra kényszerítették a magyarságot, hogy fogadja el megváltozhatatlannak a kommunista állami rendet, s kritikátlanul tűrjön el mindent, amit az ország vezetői a nép deklarált boldogulásának jegyében tesznek.

Ennek a hatása ma is érezhető, ma is a hazugság és a hatalmi gőg jellemzi az országot. Mindez persze nem meglepő, hiszen a hatalmat ma 1956 eszménye vérbefojtóinak szellemi örökösei gyakorolják.

Az országot sújtó hazugságáradat következménye is az, hogy nincs bizalom a társadalomban a rendőrök, az orvosok, a politikusok iránt s nem bíznak az emberek sem az államban sem annak törvényeiben és intézményeiben.

Miként lehet szabad demokratikus Magyarországról beszélni, amikor az elnyomatás éveit idézően rendőrök támadnak a polgárokra és lövik ki a szemüket célzott sorozatokkal?!

Miként lehet jogbiztonságról beszélni ma az országban, amikor bérgyilkosokat engednek szabadon, mert a bíróság képtelen három teljes év alatt jogerős döntést hozni az ügyükben?!

Miként lehet elvárni a bizalmat, amikor jótékonysági alapítványok lopják el a rászorulók pénzét.?!

Miként hunyhatunk szemet afölött, hogy az állam vezetőinek bátorításával – a szabad munkaerő-áramlás elvére hivatkozva – diplomás fiatalok ezrei hagyják el az országot, s próbálnak egy boldogabb és szabadabb élet reményében az ’56-ban elmenekült százezrekhez hasonlóan külföldön egzisztenciát teremteni. Belegondolt már egyáltalán a jelenlévők közül abba valaki, hogy hol tarthatna ez az ország, ha a XX. században az országból elmenekült százezrek itthon tudtak volna boldogulni, ha a szellemi és anyagi tevékenységük révén nem választott, hanem a szülőhazájuk gyarapodott volna.

Meggyőződésem, hogy Magyarország még egy ilyen megpróbáltatást már nem tud elviselni, ha a mai fiatal generációknak nem tudunk életesélyt kínálni, akkor az ország, s mindannyiunk sorsa kilátástalan helyzetbe kerülhet.

Minderre persze lehet azt mondani, hogy formai szempontból minden rendben és a jogszabályoknak megfelelően történik, de erkölcsi szempontból vállalhatatlanok ezek a jelenségek.

A hazugság ideológiája mentén vettek el 40 évet a szüleink életéből és vettek el legalább 20-at a mienkből, nem engedhetjük, hogy még gyermekeink jövőjét is tönkre tegyék.

Az ország és a nemzet sorsáért aggódó ifjú politikai nemzedék részeként elfogadhatatlannak tartom az ország irányítóinak hatalmuk minden áron való megőrzésért folytatott kíméletlen küzdelmét. Elfogadhatatlannak tartom, hogy a mindennapokat egyre jobban meghatározza az az értékvesztés, amely egyre távolabb, s fokról-fokra a balkáni hatalomgyakorlás mocsarába sodor minket Európától.

Én azt szeretném ha, a gyermekeink egy szabad, boldog és az egységesülő Európa értékrendjét valló Magyarországon nőnének föl, egy olyan országban ahol a jogok és a kötelezettségek valóban mindenkire egyaránt vonatkoznak, ahol a siker és az érvényesülés nem a hatalom gyakorlóihoz való viszony függvénye, hanem kizárólag a tehetség és a szorgalom eredménye.

Ha azt akarjuk, hogy az Ország erkölcsileg és szellemileg is az európai értékközösséghez tartozzon, akkor a változtatást magunkon kell kezdenünk.

Éppen ezért kiemelten fontosnak tartom, hogy minden olyan személy, –- függetlenül attól, hogy milyen politikai szerveződés része – aki tevékenyen szerepet vállalt a pártállam működtetésében az egy demokratikus Magyarországon ne vehessen részt a közélet alakításában annak érdekében, hogy a kommunizmus bűnei a náci ideológiához méltó módon elszámoltatásra kerülhessenek.

Ma mindenki őszinte vagy kevésbé őszinte szándékkal, s pusztán a népszerűséget hajhászva az összefogásról és nemzeti egységről beszél.

Meggyőződésem, hogy a mai megpróbáltatásokkal teli időkben különösen is szükség van a nemzeti minimum alapján történő együttműködésre, s a bizalom helyreállítására, azt azonban visszataszítónak tartom, ahogy a XX. századi diktatúrák szellemi örökösei próbálják megváltóként feltüntetni magukat, s a saját szerepüket. Az egész világot érintő, de Magyarországot különösen sújtó bizalmi válság megszüntetése, kizárólag csak hiteles emberekkel lehetséges.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Ami Budapestnek a Corvin közt és a Széna teret jelentette, az volt Óbudának a Schmidt kastély. Óbuda nyugodt fejlődésének megőrzéséért tenni kész polgárok központja. Az október végi állapotokról így ír a Budapesti Honismereti Híradó: „A III. kerületi Forradalmi Bizottság az üzemek többségét a hétfői munkakezdésre bíztatta. A Gázművek eddig is működött. Az Újlaki Téglagyárban hozzákezdtek a kemencék felfűtéséhez. Az Óbudai Hajógyár karbantartó részlege szombaton elkezdte a munkát, hogy hétfőn akadály nélkül indulhasson az üzem. A Goldberger Textilgyár és a Selyemipar Bécsi úti központja is a munka felvétele mellett döntött pénteken. Sok helyen, így a Bécsi úti és a Csillaghegyi Téglagyárakban munkástanácsok alakultak. Óbudán megindult a villamos és Esztergom felé a vasúti közlekedés.” Aztán Pércsi Lajos őrnagy november 4-én lövöldözésre ébredt. Nagy Imre hajnali segélykiáltása Óbudán is szájról szájra szállt. A reggeli órákban hatalmas tömeg gyűlt össze a Fő téren, és az elszántabbak hamarosan elindultak a folyamőr laktanyába, fegyverért. Lázár ezredes a laktanya parancsnoka nem akadályozta szándékukat, délre mindent elvittek, elment Lázár ezredes is. Az óbudai hajógyárba és a téglagyárba katonai alakulatok és polgári fegyveresek húzódtak be. Kezdetét vette a honvédő háború.

Ma már tudjuk, hogy ’56 magyar történelme nem a hideg ésszerűség és pragmatikus megfontolások nyomában járó döntésekről szólt. Sokkal inkább az ideáihoz ragaszkodó emberek eltökéltségéről, hazaszeretetről és az életösztönön is túlmutató áldozatvállalásról. Mert ott, egy pillanatra milliók hittek abban, amiről Márai Sándor később – 1956 karácsonyán – így írt:

„Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.”

 

Hajtsunk fejet hát 1956 hősei előtt!