busbalazs.hu

Dobai Péter: 1964-Sziget

most is, 1974. április 7-én, éjszaka öt körül, azután, hogy szlovák szobatársam hazautazott, akivel hat hónapig laktam együtt ebben a hodályban, és hogy most elment, és már napok óta útra készült, a szoba kiürült, elvitte a dolgait, a könyveit, most is, egyedül, a nyitott, rácsos ablak előtt állva, úgy érzem, hogy valaki jön, valaki visszajön, ha nem is ő – a tíz évvel ezelőtti lány -, de valaki más, aki ma és máshogy ő. Egy arc, egy szó, egy hívás a rácsokon túlról, valami jel, egy képtelen visszatérés, egy lehetetlen és mégis azonnali találkozás előérzete ez, itt Amerikában, most már térben is messze tőle, nem csak időben. Érdekes, hogy szobatársam hazatávozása „űrt” keltett bennem. Hát szerettem a szobatársamat? Barátom volt? Szükségem volt rá, vagy akár neki énrám? Nem, Tudom, hogy nem. Szürke volt és jelentéktelen, és nyilván összeköttetései és nem „érdemei” révén jutott ehhez az ösztöndíjhoz. Most, hogy elment, még is hiányzik. Miért? Csak azért, mert ember volt, együtt éltem vele, és ha nem is szeretjük őket, mégis minden ember távozása, akivel ezért vagy azért huzamosabb ideig együtt kell laknunk, hiányt hagy bennünk. De ha felfogjuk ezt a hiányt, akkor azt is felfogjuk benne, hogy nem ő, nem az „illető” hiányzik, aki hat hónap után is éppoly idegen maradt, mint az első napon, hanem hiánya utal egy másik és egyetemes hiányra: a társunk, a Társ hiányára, azéra, akit tíz évvel ezelőtt szerettünk, noha elment, mert úgy éltünk, hogy el kellett, el lehetett mennie: el tudott menni.
azt a kérdést, hogy vannak-e „tökéletes társak” (és ebből tökéletes társulások), az emberi végzet még nem válaszolta meg, legfeljebb csak néhány véres tragédiában, ami viszont többször volt irodalom és igény, mint élet. A társ belőlünk kellene megszülessen? A magány a társ lehetetlenségének felismerése? Mindegy. A lényeg az, hogy egy társra nem lehet „igényt” tartani, úgy, hogy ez az igény ki is elégüljön. Egy társ túl kellene legyen minden „igényen” és lehetőségen: és őrajta túl: nulla.