busbalazs.hu

Lengyel napok

Tisztelt nagykövet úr, tisztelt egybegyűltek!

Az értő figyelem a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat. Nem kell, hogy mindenben egyetértsenek, de ha közelebbről szeretnék megismerni egymást, találkozniuk kell, és figyelni arra, amit a másik mond, gondol, érez.

A közelmúltbeli ünnepségsorozat alkalmával volt szerencsém találkozni a hozzánk látogató lengyel delegáció egy olyan tagjával is, aki először járt nálunk. Nem tudom, hogy önök is tapasztalták-e, hogy míg más nemzet fiaihoz kezdetben a kimért távolságtartással viszonyulunk, addig lengyel barátainkkal szinte azonnal kialakul a közös nevező. Ebben nyilván a hasonló történelmi tapasztalat és a bennünket alakító társadalmi közeg is közrejátszik.

Természetesen a másik iránti érdeklődés nem csak két ember viszonyára érvényes, de már jó ideje a lengyelek és a magyarok kapcsolataira is. Alig múlt pár napja, hogy a lengyel köztársaság elnöke, Andrzej Duda Budapestre látogatott. Lengyel és magyar zászlók lobogtak a hidakon, s ez számomra a köztünk lévő több évszázados sorsközösséget idézte. Ebből természetes módon következik az az Európában példátlan kulturális összefonódás, melynek nyomai Magyarországon és Lengyelországban is megtalálhatók. Kellő érdeklődés esetén a középkori krakkói Jagelló Egyetemtől és Hedvig királynétól egészen a visegrádi együttműködésig Kelet-közép európai identitásunk számos közös tartópillérére bukkanhatunk. E gazdag örökség vonatkozásában a mi feladatunk e kultúra ápolása és az alapjain épülő közösségek megerősítése.

Amikor a lengyel-magyar barátságról beszélünk, mi itt Óbudán az Európában egyedülálló (Lengyelországon kívül emelt) katinyi emlékműre gondolhatunk, meg persze Mansfeld Péter poznani emléktáblájára, illetve az ottani ’56-os emlékműre. Az 1939-es lengyel menekültek befogadására, és a mi 1956-os forradalmárainknak küldött életmentő lengyel adományokra. Egymás sorsfordító eseményeit bemutató kiállításokra, előadásokra, és természetesen könyvek sokaságára, melyek mind értő figyelmet érdemelnek.

Közelmúltbeli nemzeti ünnepünk kapcsán érdemes megemlíteni Kovács István tanár úr vaskos lexikonját, mely a magyar szabadságharc lengyel katonáinak neveit és tetteit rögzíti történelmi hitelességgel. A kötet 2015-ös megjelenését természetesen mi is támogattuk, de Fráter Zoltán szerkesztésében kiadtuk Krúdy Gyula óbudai történeteit is lengyel nyelven, mert ̶ amint erre nagykövet úr mostani felajánlása is rámutat, a megismertetés és ismeretterjesztés kitűnő lehetőség a baráti együttműködés elmélyítésére.

Ha megengednek néhány személyes megjegyzést, mely a lengyel irodalomhoz kötődik számomra. Az első még az 1989-es rendszerváltás előtti időkre nyúlik vissza, sorkatonai szolgálatom időszakára. Akkoriban – jobb híján – sok időt töltöttem a körlet könyvtárában, s azt vettem észre, hogy Edward Stachura Szekercelárma című kötetét eddig még senki nem kölcsönözte ki. Az ember és a természet kapcsolatát leíró kötetbe beleolvastam, s úgy éreztem, hogy többet érdemel annál, mint hogy egy katonai könyvtárban porosodjon, ezért a szocialista értékmegóvás nevében magamévá tettem, s azóta is őrzöm, mi több, legújabb magyar nyelvű kiadásához hozzá is tudtam járulni. De nagy hatással volt rám a Quo vadis, Henryk Sienkiewicz remekműve, miként Spiró György 1981-ben megjelent Ikszek című nagy regénye. Ez utóbbi rendkívüli hatású lengyel színháztörténeti utalás volt, ereje pedig az akkori elnyomás és cenzúra elleni küzdelem tapintható párhuzamában állt. Nem csoda, hogy a Lengyel Kommunista Párt az Ikszek-et lengyelellenes műnek bélyegezte, íróját pedig a lengyel nép ellenségének. A kötet fordítását leállították, a szerző ottani kutató munkáját ellehetetlenítették, a könyv csak 2013-ban jelenhetett meg lengyelül.

Bár személyesen nem ismerhettem, a nyolcvanas évekből számomra a lengyel – magyar kapcsolatok szimbolikus alakja volt és maradt Kerényi Grácia, magyar író, lengyel műfordító, aki (ahogy mondták róla) rajongott Lengyelországért és a lengyel kultúráért. Megpróbáltatásokkal teli életpályája a magyar ellenzékiségi tevékenységéből és a lengyel Szolidaritás mozgalomban való részvételéből szinte sorsszerűen következett. Emlékét 2009 óta emléktábla őrzi óbudai házának falán.

E mostani alkalomhoz visszatérve szeretném megköszönni a III. kerületiek nevében is a nekünk adományozott könyveket. Remélem, hogy az olvasmányok által sikerül felkelteni az ország, a lengyel emberek és városok, illetve a lengyel múlt iránti kíváncsiságot. Én magam szép és izgalmas emlékeket őrzök régi lengyel utazásaimról, és hasonlókat kívánok mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy személyesen is ellátogatnának a lengyel történelmi helyszínekre. Nekik jó utat, nekünk pedig olvasással töltött tartalmas időtöltést kívánok.