Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves egybegyűltek!
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a mai kor a leegyszerűsített üzeneteknek, a könnyen kiismerhető karaktereknek-, embereknek-, a közérthető és ezért „felhasználóbarát” írásműveknek kedvez. Ahol a vers szikár, egyenes betűsorokba rendeződik, ahol a kép a festő vásznán két dimenzióban terül el. Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy nincsenek már hivatalosan meghatározott haladó és retrográd izmusok, a művészet a maga által megszabott irányba haladhat. Hogy az irodalom utat talál-e ismét a közönséghez, az olvasókhoz; nos ez a XXI. század magyar művészetének nagy dilemmája. Mert – amint azt Tamkó Sirató Károly életműve is tükrözi – hajlamosak vagyunk alkotókat skatulyákba gyömöszölni, fellengzős és önhitt értékítéleteket mondani. A kommunista kultúrpolitika negyven éve nem múlt el nyomtalanul. A rendkívül sokoldalú Tamkó Sirató Károlyra a gyermekversek megalkotójának címkéjét ragasztottuk, jobb esetben kiegészítve műfordítói munkásságának méltatásával. Ne legyen félreértés, a költő életének harmadik harmadában fogant versei pótolhatatlan értéket képviselnek a gyermekirodalomban. Bőrönd Ödöntől Hajó Lajoson át a málnát soha meg nem ízlelő bálnáig. Csakhogy Tamkó Sirató ennél jóval színesebb és izgalmasabb pályaíven mozgott. Az 1920-as évek avantgarde törekvései alapozták meg későbbi világszemléletét. A jogász végzettségű, több nyelven beszélő művész a kor szellemi és művészeti fellegváraként ismert Párizsban az expresszionizmus és szürrealizmus hatására kezdi meg az irodalmi kísérletezést, a hagyományos művészeti keretek feszegetését. Kassák képverseihez fogható új formavilágának eredménye a vonalírást feltörő eredeti kísérleti verstípus, a számkinetikus versszerkezeteket, villanyvers és síkvers. Szokatlan művészeti alapvetését 1936-ban összegző dimenzionista kiáltványa már a kor legismertebb avantgarde művészeinek aktív támogatásával születik meg. Hogy ez a kortörténeti manifesztum töredékes maradt és vele együtt Tamkó Sirató Károly további munkája is csorbát szenvedett, kialakuló betegségének és a sztálinista magyar kultúrpolitikának rovására írható. A mi felelősségünk abban áll, hogy megismerjük és megismertessük a 30-as, 40-es évek Magyarországának és Európájának pezsgő irodalmi életét, és annak szereplőit, alkotóit kiszabadítva a sztereotípiák fogságából, hiteles képet rajzoljunk fel róluk. Legyen ennek az emléktáblának a felavatása az első megtett lépés ezen az úton. Idézze mindannyiunk számára, hogy az 1980-ban elhunyt Tamkó Sirató Károly nem csupán egy gyermekszemmel látható kis bolygó volt az irodalmi univerzumban, hanem egy olyan összetett és izgalmas újító elme, akire – még ha erőfeszítést is követel megértése – ma is figyelnünk érdemes.