Ma reggel történt, friss az élmény. A szemünk láttára, a mai Budapesten kel életre egy kávézó, amiről évtizedek múlva talán úgy emlékezik meg a város, mint ahogy most az Abbáziáról vagy az EMKÉ-ről. A zsúfolásig telt, fesztelen caféról a Szabadság téren.
Csupán fotókat akartam készíteni. Mindez egy álmos novemberi péntek reggelen. Nem is emlékeztem, mikor nyílik a hely, csak reménykedtem, hogy kilenc körül már nyitva van. Az ajtóban megtorpantam, mert emberek jöttek kifelé és befelé.
A kávézó terében nyüzsgő emberáradat fogad. Négyen próbálják kiszolgálni a vendégeket. A lányok futkosnak a kávékkal, repítik a péksüteményeket, miközben a pultnál négyen nézünk vágyakozó tekintettel a kávégép felé.
Kijön az egyik tulajdonos, Farsang Edit, és mosolyog. Nem siet el, időt szán a vendégekre, és nevükön szólítja némelyiküket. Nem csak magyar nyelvet hallani, meglepően sok az olasz.
Az egyik vendégnél kutya, aki szintén a törzsközönséghez tartozik, és úgy csahol, ahogy hajdanán egy-egy szegény íródeák tehette a főúrnak – csak hadd maradjon.
Fotókat készítek, majd Farsang Edittel beszélgetünk. A hely benevezett a Kávéházak Versenyére, és egyes részletekről szót kell ejteni. Többen megszakítják a beszélgetést. Nem szólnak közbe, egyszerűen csak megjelennek az ajtóban, és mivel régi ismerősök, köszönteni kell őket. Még mindig csak kilenc óra 10 perc van, de úgy tűnik, nem lehet annyi kéz, hogy mindenkinek azonnal kávét főzzenek. Nincs kétéves a Farger, de mintha beszippantotta volna a belvárost. Fesztelen és élő, talán ennek kelt híre. Egy olasz magyarázza a pultnál a maga sajátos angolságával, hogy egy Fargeres pólót szeretne. Gallérosat.