Talpra nép! A Tátra megett,
Védni a magyart siessünk,
menjünk a közellenségre,
együtt víjjunk, együtt essünk.
Ha mi vállat vállhoz vetünk,
ketten együtt nem veszhetünk.
(A Lengyel légió dala Antoni Langie költeménye, Sárosy Gyula fordításában )
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az erősek összefognak, a gyengék széthullnak. Nemzetünk történelmének talán legfontosabb tanulsága ez. Közép-Európa kis államai évszázadok óta a nagyhatalmak árnyékában keresik nemzeti kibontakozásuk útját. 1848. márciusa ebben az útkeresésben mérföldkő volt számunkra.
Mérföldkőről beszélhetünk, hisz ekkor döntötte le a szabadság és függetlenség eszménye a köré épített falakat. Batthyány Lajos, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István, Szemere Bertalan, Eötvös József, kilépve egy mozdulatlanná dermedt társadalmi hierarchiából, a kor nyilvánossága elé állott. 1847 hideg februárjában Kossuth Bécs akaratával dacolva deklarálta a nemzet követeléseit, nevesül a jobbágyfelszabadítást, közteherviselést, népképviseleti parlamentet és felelős kormányt. Amit Kölcsey Ferenc évtizedekkel korábban leírt, 1848 tavaszára valósággá lett a pesti utcán: jelszavak repültek szerteszét: haza és haladás! Az áprilisi tézisek pontot tettek a feudalizmus végképp anakronisztikussá vált államberendezkedésére, és felzárkózási lehetőséget kínáltak Nyugat-Európához, utat nyitva egy polgári alapú, társadalomfejlődés felé.
Március 15-én győzött a forradalom, s a szabadság részegítő mámora járta be Pest és Buda utcáit. A nemzeti együvé tartozás eufóriája, Petőfi Sándor Nemzeti dal című verse, a sajtószabadság első jeleként kinyomtatott 12 pont, Táncsics Mihály kiszabadítása a börtönből, mind azt igazolták, hogy – ha egységes a nemzeti akarat, a mégoly vátoztathatatlannak tűnő hatalmat is képes térdre kényszeríteni. Közös célok és közös értékek vezérelték akkor a magyarokat, s ők kivívták a szent szabadságot.
Számunkra, a XXI. században élő kései utódok számára a szabadság szavának egészen más a csengése. Más a hangzása az érték szónak is. A szabadság fogalma átértékelődött. A sajátosan értelmezett önrendelkezés szabad kiteljesítésének csupán mások szabadságjoga csorbíthatatlansága szab határt. Ezért van, hogy a szabad kezdeményezések és nyugodt alkotás mellett az európai zsidó-keresztény értékrenddel össze nem egyeztethető jelenségek is burjánzanak. Egykori magasztos értékeink – hősiesség, lovagiasság, tisztelet – mind kisebbre zsugorodnak, helyüket a haszon és hatékonyság rendezőelve foglalta el.
Az 1848-as márciusi forradalmunk nyomába augusztus végén a szabadságharc lépett. A hősies honvédő küzdelem, – melyet az Orosz birodalom 200 ezer fős katonai intervenciója által tudták csak Windisch-Grätz csapatai vérbe fojtani – a nemzetek közti szövetségek jelentőségére irányítja figyelmünket. Arra, hogy egyetlen ország sem lehet sikeres saját nemzeti kisebbségei rovására. Arra, hogy nagyhatalmi szövetségek ellenében a nemzetállamok fejlődési lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Ugyanakkor szabadságharcunk a közép-kelet-európai népek egymásrautaltságának kifejeződése is. A lengyel – magyar szolidaritásé, melynek lángja a legszigorúbb elnyomatás időszaka alatt is parázslott, hiába próbálták azt széttaposni.
A szabadságharcunkba bekapcsolódó lengyel katonák vetettek erős alapot e történelmi összetartásnak.
A honvéd tábornoki és törzstiszti kar 4,2 százalékát lengyelek alkották, nem is akármilyen beosztásokban: 1849. februárjában Henryk Dembiński altábornagy volt a magyar sereg fővezére. A lengyel légió Józef Wysocki tábornok, illetve Jerzy Bulharyn parancsnoksága alatt küzdött. Az északi hadsereg kötelékében harcoló lengyel gyalogos dzsidásszázad parancsnoka Władisław Tchorznicki alezredes volt, az erdélyi hadsereg élén pedig 1848. decembertől a lengyel történelem legendás alakja, Józef Bem, azaz Bem József állt.
A lengyel légió hősiességének szép példáját a Magyar Közlöny 1849. június 8-i hivatkozása őrzi. Engedjék meg, hogy röviden idézzem a Batthyány kormány második hadügyminiszterének közlönybéli sorait:
„A lengyel légió 1-ső dzsidás osztálya azon hősies és eredményes magaviseletéért, mellyet a múlt évi december 1-i kassai és bárcai ütközetekben, részint a nemzet ott vívott serege ágyúinak megmentése, részint az ez által szerzett nagy fontosságú következménye által tanúsított, zászlója – a’ hálás magyar nemet a’ katonai vitézség harmadik osztályával feldíszíttetett.
(Debrecen, május 31. 1849. Görgey Artúr, hadügyminiszter)
A magyar honvédő háborúban a lengyel szerepvállalás kétségtelenül legismertebb alakja Jozef Bem volt.
Ma, Budapesten, az általunk csak Bem apóként tisztelt, különös anyagból gyúrt bátor férfiú emlékét köztéri szobor őrizi. Többen tudni vélik, hogy a lováról le sem szállva amputáltatta szétroncsolt ujját, miután a szászvárosi csatában egy golyó szétzúzta kezét. Később, a bronzba öntött, felkötött karú, Kossuth kalapos bátor hadvezér emlékműve a szabad Magyarország mellett elkötelezettek zarándokhelye lett. A talapzatán ez olvasható:
Legyen ez a szobor a világ előtt a magyarok felszabadításának symboluma!
A harmincas években felvésett felirat jóslata 1956-ban beteljesedett: október 23-án az egyetemi ifjúság felvonulása élén magyar és lengyel zászlót lobogtatott a dunai szél.
Húsz éve, 1989-ben a rendszerváltoztatás kezdetén ismét fellángolt az igazságosabb és szabadabb ország létrehozása iránti igény. Hittük, hogy nekünk is megadatik mindaz, ami a nálunk szerencsésebb földrajzi fekvésű országokban természetes. Azt gondoltuk, hogy Európában a szolidaritás alapérték. Most azonban azt látjuk, hogy kelet felől újabb sötét fellegek gyülekeznek, miközben az Unió mintha nem úgy védené az újonnan csatlakozott országokat, mint a régieket. Kiszolgáltatottságunk ugyan csökkent, de nem szűnt meg. Változnak az eszközök, ma már nem a puska az ellenünk fordítható fegyver, mint volt 1849-ben.
Az erősek összefognak – de mi kellően erősek vagyunk? Él még bennünk az egymás iránti szolidaritás? Családjaink védelmében vagy ellenére születnek döntések? 1848-ban a szabadságharc a közösség szabadságát tűzte zászlajára. A szent szabadságot. Ma azonban az európai gondolkodást és történelmet ezer éve meghatározó keresztény gyökerek tabunak számítanak. Mert ez a mai szabadság az egyén mindenek feletti szabadságát hirdeti, tombol az érzékenység kultusz. Jó okunk van tehát a régiós összefogásra. A történelmi magyar-lengyel kapcsolatot tovább kell erősíteni, mert ebben a globális világban is összeköt közös múltunk. Miként egykor, most is csak egymásra számíthatunk.
Százhatvanegy éve a Pilvax kávéházban gyülekező fiatalok történelmet írtak. A szónoklatokat valódi tettek követték, s bár a szabadságharc elbukott, a feudalizmus béklyója örökre lehullott. A márciusi ifjak cselekvő hazaszeretetüket hagyták nekünk örökül. Most rajtunk, magyarokon, lengyeleken a sor! Be kell bizonyítanunk, hogy az új évezredben, az egyesült Európa keretei között is méltók vagyunk Petőfi, Kossuth, Batthyány és Deák, Klapka György és Bem József nemzetet felemelő örökségére. Kívánom, hogy sikerüljön!
Fel hát nép! A Tátra megett
a fehér sas már felszálla.
Egy a lengyel a magyarral;
a világ őt hadd csodálja!
Együtt kell nekünk küzdenünk,
Szabaddá csak így lehetünk.