Óbuda, 2004. november 6.
„Mennyből az angyal, menj sietve. Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok között hallgatnak a harangok.”
Hölgyeim és uraim! Honfitársaim!
Így írt Márai Sándor 1956 decemberében New-Yorkban. S folytatta:
„Szólj hangosan az éjszakából angyal. Vigyél hírt a csodáról.”
Igen. A csodáról. A csodáról, amelyet mindannyian átéltünk akkor, 1956 őszén. Mindannyian. Magyarok és nem magyarok, gyermekek és aggastyánok, idősek és fiatalok, élők és később megszületendők. Mert 1956 októberét mindannyian átéltük, az is átélte, aki még nem élt. A szabadság csodája úgy ivódott, evődött belénk, úgy sütötte bele magát egyéni és közösségi tudatunkba, hogy azt soha senki nem tudta és nem is fogja tudni kitörölni. Néhány esztendővel korábban Illyés Gyula a zsarnokságról írta, hogy az beivódik, evődik velődig. A szabadság csodáját az érti igazán, aki a zsarnokság élményét is átélte, érezte az undort, a félelmet, a gyűlöletet, megélte a kötelező tapsot és hazugságot. Mégis, a csoda élménye mindannyiunké és mindenkié. Valakik 1956. október 23-án, és az azt követő hetekben, s hónapokban adtak valami egészen különlegeset, egyedülállót a nemzetnek és az emberiségnek. Valakik 1956. október 23-át a legszebb nappá, a mi napunkká tették az idők végezetéig. Valakik ekkor és ezt követően adták vissza a nemzet becsületét, szerezték vissza tekintélyét az egész világ előtt.
Márai angyala így szólt erről a csodáról: „Kérdik, hogy ez mi végre kellett? Miért nem pusztult ki, ahogy kérték? Miért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt? Mert egy nép azt mondta: elég volt.”
Igen. Elég volt. És egy nemzet egyesült a szabadság eszméjében. A gyermeknek hitt nemzet óriás lett, a serdülő néhány hét alatt felnőtté vált. A többi már emlékkép. Sajátja-e, vagy filmkockáké, ki tudja azt ma már, talán nem is fontos. Az október 22-i diákgyűlés hangulata, a különös, csillogó szemű, erős hangú felnőtt diákok az egyetemen, az örömét, izgalmát nem leplező tanárapa nedvesedő kézszorítása, a 23-i fénykép a Kossuth-szoborról és az azt körülvevő tömegről. A 26-i elszántságot színlelő ideges arcok, majd a lövések, és a futás, kiáltás: „halottunk van”. Majd a Városháza elé érkező különös emberek viharkabátban. A kabát savanyú, érdes szaga. A kemény kiáltás: „Mindenki átállt már, ti mire vártok?” Majd az átállás. Nemzeti színű, foltnélküli zászló a Városháza erkélyén, okos, szép, lelkes szónoklatok. Egy hét leírhatatlan boldogság és öröm, csillogó szemek, őszinte beszéd, egyenes derekak, szembenéző szemek. Aggódó atyai szavak a szovjet csapatmozdulatokról. Majd szürke hajnal, síró édesanya, fojtott düh és remegés haragtól s félelemtől. Így égtek bele egymásra tóduló képek közös tudatunkba, a nemzet tudatába, a lánctalpain csikorogva beforduló tank, a folt nélkül lobogó háromszínű zászló, a fiatal nő a tüntetők első soraiban, vajon él-e még, és ami film is és emlék is, a Dunánál és Tiszánál Szuezi-csatornát kereső szőke orosz kiskatona, aki talán nem tudta, hogy ő is áldozat, becsapott, életfogytiglani nyomorra és hazugságra ítélt áldozat. Majd batyut cipelő emberek, pallón egyensúlyozva, patakon át és Beethoven zenéje. Aztán csend. Mert Márai angyala mondta: egy nép kiáltott, aztán csend lett. A világ először nem érti, mi történik. És kérdik, egyre többen kérdik, hebegve, mert végképp nem értik, ők, akik örökségbe kapták. Ilyen nagy dolog a szabadság? Igen. Azóta tudjuk mindannyian: ilyen nagy dolog a szabadság. A világ ekkor már háborog, hisz tudja, nem tehet semmit. Mégis. Egyetlen fontos, mának szóló idézet az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 1956. november 19-én elfogadott határozatából. A Közgyűlés mélyen meghatva a magyar szabadságharcosok rádión sugárzott felhívásától, miszerint Magyarországért és Európáért készülünk meghalni, megerősíti, hogy Magyarország, miként a többi közép- és kelet-európai ország a Baltikumtól a Fekete-tengerig, Európa része. És hogy az Európa Tanácsban képviselt szabad országok felelősséggel tartoznak a szovjet uralom alá vetett olyan országok jövőjéért, amelyek maguk is az európai család tagjai. Úgy gondolja, hogy az Európa szabad népei által a szabadságért, nemzeti létért és keresztény hagyományaiért harcoló hősi magyar nép iránt tanúsított együttérzés konkrét jelét kell adnia. 1956 hősei verték az első szöget a kommunizmus koporsójába. Az elmélet összedőlt, de a hatalom még maradt. És következett a három és fél évtized.
Márai angyala pontosan tudta, hogy mi történik majd. Látomásában megjelent a felakasztott, Magyarország előtt hömpölygő profán tömeg. A katona, ki szíven döfte, a farizeus, aki eladta, aki háromszor megtagadta. Mert sokan tagadták meg a nemzet szent forradalmát a harmincnégy esztendő alatt.
Mert sokan tagadták meg és sokan árulták el a közös forradalmunkat. Az árulókról így emlékezik Márai:
„Az emberi perben, amikor csak lehet, felmentő ítéletet kell hozni. Csak akkor nem, ha a vádlottat lassan és hidegen kitervelt árulás bűnében találod bűnösnek. A gyilkosnak is hamarább bocsátani meg, mint az árulónak. A gyilkos legtöbbször indulatban cselekszik, s egész sorsával fizet érette. A gyilkos és az áldozat legtöbbször kötve vannak egymáshoz, valamilyen mély és érthetetlen törvény szerint. A gyilkos legtöbbször bitóra megy. De az áruló kezed szorongatja, az áruló szemedbe néz, terveid faggatja, veled sóhajt, nyög, fogadkozik. Az árulónak ne bocsáss meg soha. Az árulónak ne irgalmazz. Aki egyszer elárult – férfi vagy nő, mindegy –, annak számára nincs többé vizsga, mentség, feloldozás. Száműzzed életedből. Részvét nélkül nézzed sorsát. Közösségben és magánéletben ő az utolsó ember, nincs mentség számára.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az értékek dolgában nincs kompromisszum. A jó és a rossz, a hős és az áruló, a vértanú és gyilkosa, a szabadság és zsarnokság között nincs középen igazság. Különbséget kell tennünk. Mert ez is 1956 üzenete.
Köszönöm, hogy meghallgattak.