Tisztelt megjelentek,
Köszöntöm önöket a „Változó tudás, változó kompetenciák” címet viselő Óbudai Pedagógiai Napokon. Ha valamikor aktuális a címben megfogalmazott felvetés, akkor most biztosan az.
Amint az a körülöttünk zajló eseményekből egyértelműen kiolvasható, folyamatosan változó világunk korszakhatárhoz érkezett. Nem szeretnék önöknek apokaliptikus képet festeni, azt azonban minden pedagógus, minden-, emberekkel hivatásszerűen foglalkozó szakma képviselője érzi, hogy az interperszonális kapcsolatokat is átjárta az új, kiszámíthatatlan, ezért bizonytalan jövőből fakadó feszültség.
Igazodási pontokra, átlátható viszonyrendszerekre mindannyiunknak szüksége van. Családfenntartóként felelősek vagyunk gyermekeink előmeneteléért, a mindennapi megélhetésért. A megbillenő társadalmi egyensúly helyreállításában meglehetősen korlátozottak a lehetőségeink, de az eseményeket szemlélve kijelenthetjük, legalább főbb vonalaiban értjük okait. A családokban megjelenő feszültség azonban a felnőttek által ismert okok és indokok nélkül, szinte észrevétlenül szivárog át a gyermekek érzelemvilágába. A gyermek nem érti, csak érzi, hogy valami nem jó, valami hibázik, s ez esetenként társas kapcsolatait is megváltoztatja. A tudatalattiban munkálkodó állandó izgalmi állapot aztán gyakran agresszív viselkedés formájában ölt testet. A tanár diák viszonyrendszer átértékelődése nemzetközi tendencia. Ennek a nem éppen kedvező folyamatnak ad újabb lökést – ha áttételesen is – a családi hátteret megbolygató válság.
Az egyre élesedő helyzetben fontosnak tartom, hogy kerületünk oktatási intézményeiben még csírájában se jelenhessen meg az erőszak, és a csoportosulások közötti konfliktus. A megváltozott helyzetben a pedagógusoknak olyan igazodási ponttá kell válniuk, akik nemcsak példát adnak növendékeiknek, hanem a környezetünk változásait közérthető és racionális módon képesek interpretálni diákjaik felé.
Az író, Esterházy Péter szerint „Nem a problémák megoldása a nehéz, hanem az, hogy miként vessük fel őket.” Magam is azt hiszem, hogy csak a helyes megközelítés által juthatunk közelebb a konfliktusok feloldásához. A helyes megközelítés pedig a társadalmi leszakadást megállító képzésben, oktatásban rejlik. Az integráció és felzárkóztatás gyakorlatba ültetésében önök rendkívül fontos szerepet játszanak.
El kell ismerni, nincs könnyű feladatuk, hiszen a közállapotok is meglehetősen kaotikussá váltak, az állam szétesőben, jogszabályalkotó működése szinte követhetetlen. Ez az intézményfenntartó önkormányzatoknak is komoly tehertételt jelent. Megszűnt a kiszámíthatóság, a közigazgatási szabályrendszer napról napra változik. A zavarnak ékes példája, ahogy koherencia zavar miatt jelenleg nincs az önkormányzatok feletti törvényességi felügyelet sem.
Sajnos azt látjuk, hogy a gazdasági körülmények romlása már a közbiztonságra is hatással van. A rendőrég létszámhiányáról, leterheltségéről, alulfinanszírozottságáról és az ebből adódó hibáiról naponta számol be a média. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a középvezetői szintje elhagyta az állományt, már érthető, miért van padlón a rendőrség.
Mindezek együttes eredménye, hogy ma Magyarországon bizalmi válság alakult ki a politikai elittel szemben. Az emberek nem hiszik el, hogy a hatalom képes kézben tartani az ország kormányrúdját, mintha tőlünk függetlenül, a fejünk fölött történnének az események. Több, mint két éve már, hogy a közerkölcsök fellazultak, a választott, döntéshozó elit lelépett az erkölcsi piedesztáról. A jövő biztonságát megalapozó döntések helyett kapkodás, improvizáció és reménykedés jellemzi a politika fő irányvonalát. Ezt látva Széchenyi István szavai jutnak eszünkbe, melyek a Hitel című munkájának hasábjain láttak napvilágot. „Sok az első emeleten kezdi, némely annak kifestésével, s némely szinte a ház tetejével gondolja legjózanabbnak a munka kezdetét. Igazi talpkövet ritka rak.”
Pedig igencsak elkelne a biztos alap. Ma ugyanis úgy állnak a dolgok, hogy önkormányzatunk jelentős finanszírozási gondokkal küzd. A kötelezően ellátandó feladatainknak csökkenő állami normatívák mellett kell eleget tennünk. Nem untatnám önöket a számsorok ismertetésével, ezért csak érzékeltetés szintjén jelzem, hogy az előző évhez képest 600 millió forinttal kaptunk kevesebbet az állami normatívákból. Ilyen háttér mellett viseljük az – elsősorban az oktatás és egészségügy területén megjelenő plusz terheket, melyek az agglomerációból érkező gyermekek és betegek érkezése jelent. Az ebből adódó plusz kiadásainkban a szomszédos települések helyhatóságai nem osztoznak.
Ilyen környezetben kell a családoknak és a pedagógusoknak a nevelés terén helytállni. Nem könnyű feladat.
„A tanárok is hozott anyagból dolgoznak” – ha szabad pestiesen fogalmaznom. A szülők, a család, a gyermekek közvetlen környezete primer módon határozza meg, hogy az első osztályba bekerülő gyermek milyen ambíciókkal, szorgalommal és ebből következően milyen eredményekkel készülhet későbbi életpályájára. A tanulókban kódolt adottságok csökkentése vagy fejlesztése a pedagógusok készségein is múlik, azonban hiba lenne az iskolában felmerülő kisebb, nagyobb problémákért a pedagógus társadalmat hibáztatni. A családi értékrend és – mondjuk ki – anyagi lehetőségek, determinálják a diákok jövőjét. A tanárok feladata, hogy orientálják a diákokat, fejlesszék képességeiket, ezen túlmenően azonban csak remélhetik, hogy az adott család a többségi társadalom konszenzuson nyugvó értékeit védeni, és nem gyengíteni fogja.
A konferencia résztvevőinek azt kívánom, hogy az Óbudai Pedagógiai Napok rendezvénysorozata váljon olyan – a mindennapok munkáját segítő szellemi erőforrássá, mely hatékonyabbá teszi a gyermekek rejtett tehetségének kibontását óvodától egyetemig. Ha ez így lesz, ha a résztvevők későbbi visszaigazolásai kedvezőek lesznek, jövőre is egy széles-, szakmai körben elismert rendezvényen köszönthetem önöket.
A hétköznapok embert próbáló munkájához a kővetkező erdélyi népdallal kívánok sok erőt és kitartást.
Adjon Isten mind jobbat
Ne csak mindig a rosszat,
Mitől félünk mentsen meg,
Amit várunk legyen meg.
Adjon Isten minden jót,
Jobb idöt mind tavaly volt.
Sok örömet e házba.
Boldogságot hazánkba.