„Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek, és nekizúdultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert az alapjait sziklára rakták.” (Máté 7,25)
Tisztelt egybegyűltek, Hölgyeim és uraim!
Amint azt az Írás mondja, nehéz, megpróbáltatásokkal teli időkben mutatkozik meg az igazi hit, a hajlíthatatlan derék, az egyház-, mint közösség melletti következetes kiállás. Óbuda polgárainak az elmúlt évtizedekben, mi több, évszázadokban jócskán kijutott a csapásokból. Sem a természet, sem a keresztény hittel szemben állók nem kímélték a városrész lakóit, sorsukban, – miként a pásztor veszély idején – a református presbitérium is osztozott.
Az 1838-as nagy árvíz elvitte a harangtornyot, az iskolát, a lelkészi lakot, a templomban is magasan állt a víz. A hívek elkeseredettségét azonban hamarosan felváltotta a tenni akarás. A helyi közösségek országhatárokon átívelő összefogása nyomán nem csak a meglévő épületek újulhattak meg, hanem 1909-ben új parókia is épülhetett Zrumeczky Dezső és Kós Károly neves építészek közreműködésével. Már álltak a falak a hívek és lelkipásztoruk megelégedésére, a parókia gyülekezeti terme átépítve, kibővítve várta a nyájat, amikor a világháború majd az azt követő második világégés is végigsöpört az országon. A helyi gyülekezet XX. századi hányattatása a kommunista diktatúrában érte el tetőfokát, amikor a templom és a parókia kivételével mindent elvettek a kollektivizálás kérlelhetetlen végrehajtói.
Bár az Árpád híd bővítésének időszakában ténylegesen felmerült e református egyház megmaradt óbudai építményeinek lebontása, ma örömmel nyugtázhatjuk, hogy a főváros legrégebbi temploma és e 100 éves parókia ma is áll, szolgálva a hívek élő közösségét.
Maga a tervező, Kós Károly is ezer szállal kötődött a református egyházhoz. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte, innen indult a későbbi pályáját kijelölő budapesti József Műegyetem építész karára. Itt kötött barátságot a később híressé vált „Fiatalok” néven ismert laza csoportosulás egyik meghatározó tagjával, Zrumeczky Dezsővel is. Ő invitálta Kóst ennek az épületnek megtervezésére. Ugyan ki gondolta volna, hogy e parókia, e templom, illetve az 1910-ben megtervezett Városmajor utcai iskola és óvoda komplexum mögött egy csupán két, három éve diplomás fiatal erdélyi alkotó húzódik meg. Pedig a nemzetközi építész szakma már ekkor felfigyelt rá. 1908-ban ott van a bécsi Nemzetközi Építészeti Kiállításon az elismert magyar építészek között, munkái már ekkor jelenős sikert aratnak. Ebben-, a szakirodalom által legizgalmasabbnak nevezett korszakában, – mely az első világháború végéig tartott – tervezte meg a Fővárosi Állat- és Növénykert számos épületét, a Wekerle munkás-, és tisztviselőtelep központját, a kolozsvári református templomot, mi több, IV. Károly, utolsó magyar király koronázási díszleteit is a budai várban.
Különös, hogy Kós Károly épületinek többsége mégis papíron maradt. Nem épült meg sem az 1911-ben tervezett debreceni református egyház bérháza, sem a kisenyedi református templom, sem a nagypeterdi református parókia, sem a kolozsvári református elemi iskola.
Mi azonban, mint megvalósult épületeinek kései örökösei, megtalálni véljük a jellegzetesen kós károlyi formák és koncepciók titkát. Amint azt a mester egyik méltatója, Kovács Imre írta: ”az építészetben az érzelmi kiváltó ok, a helyhez fűződő harmónia, az építészeti elemek, anyagok, formák és arányok természetes egysége. Kós Károly építészete ízig-vérig érzelmekre ható építészet. Azért tud szinte mindenkiből érzelmi reakciót kiváltani, mert emberi léptékű és természetközeli.”
Kós Károly több volt – mai szóval éve – egy keresett sztár építésznél. Egyszerre volt építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár és politikus. Sokoldalúságának és magyarság iránti elkötelezettségének mementója az az általa készített színes üvegablak is, mely a csodaszarvast ábrázolja itt, az ebédlőben. Ő maga így vall hivatásáról: „Élni kell ebben a népben, a lelkét kell ellopni, hogy bele tudjuk vinni mi is tudatos művészetünkbe azt, ami itt tudatlanul, ösztönszerűen magyar.”
Azt hiszem szellemi öröksége méltó arra, hogy mi is, a magunk eszközeivel megőrizzük és továbbvigyük azt. Látható, hogy van tennivalónk bőven.
Egy-egy település megmaradásának, létezni akarásának mutatója a benne élő aktív közösségek száma, perspektívát nyújtó képessége. Óbuda erőltetett urbanizációja, a panelházak rengetege az elmúlt harminc évben falakat emelt az emberek közé. A szürke egyhangúság lefojtott nyugalma uralta életüket. Aztán a kiszámíthatóság is megszűnt. A szabadság sokak számára csupán a terhek és egzisztenciális félelmek növekedését hozta. Az új kor tüneteit mindannyian látjuk: anyagi kiszolgáltatottság közepette kell a családok többségének gyermekeiket nevelni. A céltalanság, a máról holnapra élés morálisan is kikezdte a társadalmat. A szakralitás iránti igényt számos otthonban a televízió elégíti ki, az érdeklődés homlokterébe a gyökértelen, talmi csillogás lép, mely kiöli a transzcendens értékekre való alapvető emberi nyitottságot. Ebben a hitehagyott környezetben állnak kitárt kapuikkal a templomok, a közösségi házak, s azok a befogadó közösségek, melyek tagjai életük példájával adnak erőt és reményt; hitet, hogy lehet másképp is élni.
Adjon ez a ház keretet ahhoz a mindannyiunk számára fontos és hasznos munkához, mely által városrészünk a tetterős, magáért és környezetéért felelős emberek lakóhelyévé válhat.
Kísérje Isten áldása fáradozásaikat, templomukat és e parókiát is őrizze meg az utánunk jövő generációk számára, hogy létezésükkel hirdethessék: Erős vár a mi Istenünk.
Köszönöm a figyelmüket.