Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Köszöntöm önöket a ma már hagyományosnak nevezhető Semmelweis napi összejövetelünkön. A kitűnő orvosról, a névadó Semmelweis Ignácról jegyezték fel kortársai, hogy honorárium vagy szakmai elismerés sohasem csábította, mindig önzetlenül állt páciensei rendelkezésére. Szarkazmus lenne részemről, ha azt mondanám, a honorárium terén érzek némi hasonlóságot az igényeit visszafogó Semmelweis és mai orvostársadalom között. S ami a gyógyító szakma csábítását illeti – be kell, hogy ismerjük – az is jócskán veszített erejéből. Ezért van az, hogy már-már Semmelweis Ignáchoz fogható elhivatottság szükségeltetik ahhoz, hogy valaki az orvoslás vagy asszisztencia terén megszerzett tudását és tapasztalatait Magyarország határain belül kamatoztassa hosszútávon. Nap, mint nap arról hallunk, olvasunk, hogy mennyivel többet keres egy friss diplomás orvos Stockholmban, Birmingham-ben, vagy Frankfurtban, mint Budapesten. A megoldást párbeszéd útján kell megkeresni.
Talán még óvatosan is fogalmazok, amikor azt mondom, hogy a magyar egészségügy ezért sem éppen sikerágazata az állami ellátások körének. Az ágazat több éves botránykrónikája alapján kijelenthetjük, kifejezetten ártalmas folyamatok indultak el, melyeket meglehetősen nehéz lesz egy új döntéshozó testületnek helyrehoznia.
Az életkörülmények romlása növeli azt a rászorulti kört, mely már a mindennapi megélhetéséért küzd. Számukra létfontosságú az ingyenes egészségügyi ellátás. Esetükben különösen érvényesek Márai Sándor sorai: „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk.” Úgy hiszem, a kínzó betegség mielőbbi gyógyítását hálapénzzel hátráltatni elfogadhatatlan. Ez a tűrhetetlen állapot – reményeim szerint csak hírből ismeretes a kerületünkben. Van gondunk e nélkül is elég. Azt látjuk, évek óta azt tapasztaljuk, hogy a kórházak fenntartói kizárólag kiadási alapon szemlélik az intézményeket, és olyan szükséges rossznak tartják, ami csak viszi a pénzt. A Szent Margit kórház évek óta húzódó kálváriája szép példája annak, mivé válik egy gyógyító intézmény, ha törvénytelenül, a szakmai szempontok fölé helyeződnek a személyes érdekek. A súlyponti kórház – esetünkben a János kórház vezetője gyakorlatilag ennek szellemében igyekszik megszűntetni most a sebészeti ügyeletet Óbudán.
Az ilyen és ehhez hasonló kísérletezések feltartóztatására nincsen sok eszközünk, ezért döntöttünk úgy, hogy a másik oldalon ragadjuk meg a folyamatot, és ott próbálunk eredményeket felmutatni, ahol a központi szerepvállalás alig érzékelhető. Úgy látjuk, hogy az egészségnevelésben – korszerű szóhasználattal élve – vannak még tartalékok, ezért hirdettük meg az Óbudai Egészségolimpiát. A mai stresszes, mozgásszegény és elmagányosodott életmód szinte automatikusan mutat utat a kórházak, gyógyszertárak felé. Mi most arra teszünk kísérletet, hogy programjaink által- mely a tanácsadástól a különböző szűréseken át, egészen a sportprogramokig tart – olyan helyzetet teremtsünk, mely csökkenti a megbetegedések rizikóját és ez által az orvos-beteg találkozások számát is. Célul tűztük ugyanis magunk elé, hogy a fővárosi kerületek között a mienkben éljen a legtöbb egészséges ember.
A Fact Intézet, egy közelmúltbeli-, a Béres Egészség Hungarikum Program keretében végzett kutatása arra kereste a választ, milyen hatással van a válság a magyar lakosság egészségére, egészségtudatosságára. Az egyik rizikófaktor a magány. A kutatás kimutatta: 1,5 millió magyarnak nincs barátja, a felnőttek 60 százaléka egyetlen közösséghez sem tartozik. Az Óbudai Egészségolimpia olyan közösségi színtér is, mely az egymás számára idegen szomszédok, lakóközösségek tagjait egy közös feladat megoldásában, vagy akadály leküzdésében egymásra utalja, s ez által olyan kapcsolatot teremt közöttük, olyan közösséget formál, mely a lelki egészség megteremtésének kiindulópontja lehet. Kérem, hogy lehetőség szerint egészségügyi KHT-nk munkatársainak, lehetőség szerint adjanak meg programbéli munkájukhoz minden szakmai támogatást.
A statisztikai számsorokat böngészve érdekes és elgondolkodtató adatokra bukkanhatunk. A GDP arányosan számolt, egészségügyre fordított kiadások tekintetében Japánnal, Spanyolországgal, Luxemburggal és az Egyesült Királysággal vagyunk egy kategóriában, nagyjából a 8%-át fordítjuk erre. Ugyanakkor gyógyszerfogyasztásban magasan az említett országok előtt állunk, ami a lakosság gyógyszerszedési szokásainak, valamint az orvosok – vélhetőleg a gyógyszergyártó lobbik nyomására szokatlanul gyakori receptfelírási gyakorlatának köszönhető. Ebből is látszik, hogy az egészségnevelés sokkal fontosabb dolog annál, mint amennyi figyelmet kap.
Biztosan vannak olyan szakmai javaslatok, melyek javíthatnák az egészségügyi ellátás színvonalát. Ezeknek a kidolgozása értelemszerűen azokhoz köthető, akik napi szinten benne élnek a kórházak, rendelők, laboratóriumok mindennapjaiban.
Ehhez sok erőt, hitet kívánok és a már előbb idézett Márai gondolatainak megszívlelését:
„Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereknek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: »Igen, igen!« Egy életen át, következetesen nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.
A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudatoddal, az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.”
Köszönöm a figyelmüket.