Sokáig, csaknem egy esztendeig folyt a levelezés a vidéki kislány és a pesti fiatalember között. Szindbád egy darabig házasság céljából levelezett a kisasszonnyal, akivel egy szomszéd városkában a bálon egyszer a négyest táncolta. Irmának hívták, és barna volt, nagy hajú, és az ajka fölött gyönge kis árnyék lebegett, mint a fehérbőrű, barna nőknél. Szindbád ezt azóta gyakran tapasztalta, de akkor, jogász ifjú korában még sohasem látott barna árnyékot leányajak felett, és a négyesben, mialatt a csizmák és cipők hangosan kopogtak körülöttük a görbe padlón, és a leányok, fiatalasszonyok fehér ruhája alól furcsa izzadtságszag terjedt, nyomban eljegyezte magát Irmával. Irmának még egy érdekessége volt. Mintha kissé kancsalított volna a szemével, de ezt csak akkor lett láthatóvá, midőn erősen a Szindbád szemébe nézett. Az egyik szeme, a bal szem furcsán, titokzatosan, ingerlően, mintha érzékien mosolygott volna akkor is, midőn a másik szeme komoly, harmatos és mélázó tekintetű volt. Ez a kancsisága a leánykának akkor még öntudatlanul igézte meg Szindbádot, későbben, évek múltával már sokkal öntudatosabban közeledett a kancsal nőkhöz. (Nem ismerik azok a szemnek izgató és titokzatos játékait, akik hibás szemű nőbe még nem voltak szerelmesek!)
Szerette a kis vendégfogadókat, ahol ismeretlenül üldögélt, s a fogadósnénak szöktetést ígért. Abban a pillanatban ezt teljesen komolyan is gondolta. De az elhagyott szélmalmokat is kedvelte, mert tudta, ott egyszer majd meggyilkolja a nőt, akit szeret.
A Szindbád-történetekben Krúdy az emberi faj bájos és leglíraibb képsorait alkotta meg. Szindbád az életmű központi figurája, a szerző stilizált alakmása, akihez írói munkásságában haláláig vissza-visszatér. A különös hős, akit Kosztolányi álmodozó, fáradt magyarnak nevezett, csaknem száz novella és két regény (Purgatórium; Francia kastély) hőse. A hírlapokban ciklikusan publikált novellafüzérek könyv alakban is megjelentek Szindbád ifjúsága, Szindbád utazásai, illetve Szindbád: A feltámadás címmel. Krúdy művészete magányos jelenség a huszadik századi irodalomban. Saját maga alkotta világának jellegzetessége a zenei ihletésű, nyelvi teremtő erőben gazdag stílus.
A Szindbád-történeteknek nincs cselekménye. A szerző élethangulatok lírai megteremtésével, zenélő mondatokkal járul az olvasó elé. A novellafolyam lényege az emlékezés, de az is csak inkább ürügye a múltat megelevenítő utazásnak. A kalandor az álmok vizén hajózik, ifjúsága tájaira tér vissza, hajdani szeretőit, barátnőit látogatja meg. Mélabúsan epekedik minden meg nem kapott nő után az asszonyoktól immár megcsömörlött férfiú. Ifjúsága idejében még diadalmasnak ígérkezett a jövő, ám az öregedő férfi kiábrándultan veszi tudomásul sóvárgó életmohóságának reménytelenségét.
Szindbád figurája jellegzetesen modern alakteremtés: személyiségének vonásai háttérbe szorulnak az ábránd és a zene javára, feloldódnak a mű rendkívül erős hangulatiságában. Krúdy egyéni kedélyhangulatot teremt, de az egyetemesség igényével. Az érzelmi-erkölcsi magatartásforma, melyet Krúdy-Szindbád képvisel, az életről való lemondás és az életmohóság ködös egymásmellettisége. Világmegvető attitűd, melyet a szerelem vigasztaló ereje enyhít. E kettősség hátterében egyfelől a dzsentri életforma idejétmúltsága áll, mely egyebek közt a női test és a konyhai élvezetekben megtalált életöröm költői kifejeződése, másrészt egy nehezen tetten érhető drámaiság, mely az elragadtatással megrajzolt múlt romantikáját megtépázza, hiszen e romantika már múltbéli keletkezésekor sem volt egészen igaz, némiképp akkor is öncsaláson alapult, az író jelenéből nézve pedig különösen. Vajon hol a határ a múltbéli történések és vágyak között?