Tisztelt polgármester úr, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő egybegyűltek!
Nemzeti függetlenségünk kivívásának, az 1848-49-es szabadságharcnak ünnepe a küszöbön áll. Mi magyarok, március 15-én a márciusi ifjakra és a forradalom vezetőire tekintünk, az ő jobbító akaratukból merítünk magunk számára erőt.
A tettre kész hazafiság köszön vissza Petőfi Sándor költészetéből, Irinyi József párbajt is vállaló eltökéltségéből, Kossuth Lajos nemzet erejébe vetett bizalmából, Széchenyi nagylelkű áldozatvállalásából.
Azt a kort idézzük meg, melyben az újonnan jövők egy új korszak ígéretét hozták magukkal, szabadságot, önrendelkezést, népnek felelős minisztériumot, évenként ülésező országgyűlést, egyenlő megítélést mindenkinek, közteherviselést, egyszóval a szabadság friss levegőjét. Nem róható fel nekik, hogy a legtöbb cél, mely Magyarországot 161 évvel ezelőtt új irányba indíthatta volna, vérrel festett ígéret maradt.
Talán lehetett volna másképp, talán, ha a monarchia uralkodója nem az oszd meg és uralkodj! elve alapján tekint a nemzetiségekre, ha nem nyújt segítséget a cári orosz hadsereg, ha Bécs a konfliktust a párbeszéd keretei között tartja – ezen gondolkodott megannyi magyar a forradalmat követő száműzetésében.
1849. május 21-éig százezrek hittek az igazságosabb világ eljövetelében, sokan készek voltak ideáikért életüket is áldozni. A honvédő katonák, bátorságát Magyarországon túl olasz, német és nem utolsósorban lengyel utódaik emlékezete őrzi.
Nem múlik el ünnep, hogy Budapesten ne gyűlne sokaság Bem József tábornok szobra köré. Mert mára az egykori ’48-as tábornok kilépett hadvezetői mivoltából, s bronzszobor alakja, mint az elnyomatás elleni küzdelem szimbóluma magasodik a Duna Parlamenttel szemközti oldalán. Dembiński tábornaggyal tovább erősítették a lengyel magyar barátság alapját, s mint láthatjuk, ez a népeinket összefogó kapocs a történelem legnehezebb pillanataiban sem szakadt el.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az összetartozásunk mély gyökereinek egy kevéssé ismert ágát is érdemes a forradalom előzményei közül felidézni. 1836-ban készült el Vörösmarty Mihály a Szózat megírásával, mely a magyarság hazaszeretetének Himnuszt követő második legerősebb kifejezése. Utolsóelőtti versszaka így szól:
S a sírt hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül,
S az embermillióinak
Szemében gyászkönny ül.
Szörényi László irodalomtörténész e strófáról kimutatta, hogy korántsem látnoki vízió a szabadságharc 1849-es őszi bukásáról, („az ilyen feltételezés ellen maga a költő is tiltakozott) hanem az I. Miklós cár által letaglózott lengyel nemzet elsiratása.
Nincs a világon még egy nemzeti ima, amely egy másik nép iránti együttérzésének így adna hangot.” A forradalom lengyel hadvezetőinek nevei ma is ismerősen csengenek, a lengyel légió főparancsnoka, Józef Wysocki emlékét Óbudán ma is hagyományőrző egyesület ápolja.
E rövid kitérő után, most kanyarodjunk vissza a XIX. század Magyarországához, hisz forradalmunk hatásában messze túlmutatott a fegyveres ütközeteken, megtörténte után már semmi sem maradhatott úgy, mint annak előtte.
A polgári fordulat ugyanis a forradalom leverése ellenére elérte Magyarországot. Az elkerülhetetlen modernizáció azonban diktátumszerűen, szuronyok hegyén érkezett. Bécs erős központosítása mellett a mindennapok szélesebb mederben folyhattak tovább.
A Bach-rendszerben született meg a nyolc osztályos gimnáziumi rendszer, ettől kezdve van érettségi vizsga is. Folytatódott a gazdasági fellendülés, jelentősen bővült a vasúthálózat, fellendült az ipar, növekedett a magyarság lélekszáma.
Eltörölték Magyarország és Ausztria között a védővámokat, így a magyar mezőgazdasági termékek új piacokra is eljuthattak.
Ugyanakkor ez a megújulás nélkülözött mindennemű alkotmányossági feltételt, s céljai sem magyar-, sokkal inkább összbirodalmi érdekeket szolgált. Hogy a hatalom fedezni tudja a hatalmasra nőtt kiadásokat, kiárusította az állami vagyon egy részét.
A polgárok már csak ezért sem vállaltak közösséget az állammal, örültek, ha ki tudták játszani a folyamatosan emelkedő összegű adókat.
Tisztelt egybegyűltek!
Felidézve a forradalom céljainak nagyszerűségét és a bukás utáni események láncolatát, fel kell tegyük a kérdést, nem ismerősek ezek a törekvések és a rá adott reakciók a XXI. század emberének? Vajon lehet-e a választók megértése és elfogadása nélkül, „népboldogító” terveket szőni és azok megvalósításához hozzákezdeni?
Magyarország közelmúltjának eseményei arra tanítanak bennünket, hogy nem lehet. A polgári kultúra értékeinek meggyökerezéséhez, miként azt az 1848-tól számított időszak tapasztalatai jelzik, igen sok idő szükségeltetik. Ha Európa nyugati felére nézünk, rögtön érezhetjük, még nem értünk utunk végére.
Polgári öntudatunk, a magyarság teljesítőképességébe vetett hitünk csorbát szenvedett, elhatalmasodott a kicsinyhitűség, a fásultság. Sajnos ez a kép látszik a határainkon kívül élők számára is.
Az elmúlt nyolc esztendő alapozta meg azt a közelmúltban napvilágot látott kutatási eredményt, mely szerint Magyarország az utóbbi időben leértékelődött a lengyelek szemében. Az év elején publikált felmérés szerint megelőznek bennünket a rokonszenvlistán nemcsak az olaszok, az angolok és a franciák, de a csehek és a szlovákok is.
Ma a köz ügyeiben döntéseket hozó politikusok felelőssége, hogy visszaadják mindannyiunknak az egykor volt élettel teli, kreatív és szerethető Magyarországot. Ehhez azonban csak átlátható, igazságos és mindannyiunk számára vállalható döntések által vezet út.
Olyan irányba kell indulnunk, mely a Kárpát-medencében élő magyarsággal együtt vezet el bennünket a hőseire büszke, ha kell, önmagát kritikai szemmel is nézni tudó, gyarapodó és büszke nemzetek sorába.
Hiszem, hogy az ország sorsának jobbító szándéka vezette szabadságharcuk hőseit is, s ha bár a harcmezőkön végül letenni kényszerültek a fegyvert, a közgondolkodásban, az irodalom területén, s a magyarság szívében megnyerték a múlttal vívott ütközetet.
Jókai Mór a kor fiatal írója, a forradalom nemzetőre ekként fogalmazta meg számunkra, kései utódok számára intelmeit: „A jövendő terhe vállaidon fekszik; légy erős, légy törhetetlen, hogy azt diadalmasan elviselhesd. Mi egy szabad hazát adunk nektek örökségbe s a túlvilágról is eljövünk számon kérni, hogy tartottátok fenn a magyarok hazáját. Isten vezéreljen minden pályátokon. „