Tisztelt megemlékezők!
„Ha az embernek van egy furkósbotja, mindig akad kutya, amelyiket meg kell büntetni” – így szól a zsidó közmondások egyike.
Visszatekintve az elmúlt évszázad történelmére, számos példát találunk e gondolat alátámasztására. A XX. század legszégyenletesebb éveivé tette az 1933-as hitleri hatalomátvételtől számított következő 12 esztendőt. A harmadik birodalom gazdasági világválságra adott fegyverkezési válasza, és a hozzá kapcsolódó őrült fajelmélete jelentette azt a furkósbotot, mellyel a második világháború során teljes nemzeteket, azok kisebbséghez tartozó polgárait, döntően pedig zsidó származású és vallású polgárainak százezreit taglózta le.
Az ismert tényeken nem tudunk változtatni, de téves lenne az a következtetés, hogy e miatt – kínos témaként – szőnyeg alá söpörjük a megpróbáltatások történetét. Már csak azért sem tehetünk így, mert személyekre lebontható életutak, meggyötört sorsú embertársaink egy része ma is köztünk él. Az ő emlékeik pedig ugyanúgy a nemzet kollektív emlékezetének részei, mint Nándorfehérvár 1456-os diadala, az 1526-os mohácsi vész, vagy a ’48-as szabadságharc.
A különbség talán annyi csak, hogy míg előző esetekben a kellő történelmi távlat viszonylag tiszta képet tár elénk, lehetőséget teremtve arra, hogy a szakma és a közvélemény Magyarországon egységesen viszonyuljon ezen eseményekhez; addig a zsidóság üldöztetését ma is számos legenda, összeesküvés-elmélet, nota bene történelemhamisító teória fonja körül. A sérelmek kibeszéletlenségét jelzi, hogy egyes politikai csoportosulások még a közelmúltban is politikailag jól hasznosítható témaként tekintettek rá, és használták fel kampányuk során. Ez azonban arra is rámutat, sokan vélik ma is úgy, a társadalom még nem eléggé felnőtt ahhoz, hogy a maga öntisztító folyamatai révén, perifériára szorítsa a holokauszt rettenetét vitató vagy bagatellizáló keveseket. Nincs meg még a társadalom józanságába vetett bizalom, a nyílt és szabad diskurzus erejébe vetett hit.
Mára felnőtt egy generáció, melynek semmilyen közvetlen tapasztalata nincsen a vészkorszakról, s annak következményeiről sem. Nincs gyökér, mely a ’44-45-ös eseményekhez kapcsolódna. Egy részük saját misztikus világában él, melyben Botond vitéz ugyanolyan súlyú heroikus figura, mint Horthy Miklós, függetlenül attól, hogy előbbi nem is létezett. Ezért lehet, hogy a holokauszt (miként a magyar eredettörténet is) számukra nem elsősorban kérdésekre sarkalló történelmi tény, sokkal inkább valami torz ideológia identitásképző indoka. Ezért van nagy szükség arra, hogy az oktatási rendszerben a helyére kerüljenek a dolgok, hogy a fiatalok lehetőség szerint hiteles forrásból kaphassanak válaszokat. Így elkerülhető, hogy saját frusztráltságuk levezetésére a bűnbakképző hangadók lejárt szavatosságú szellemi táplálékára fanyalodjanak.
Tisztelt megemlékezők!
Súlyos hiba véleményem szerint, szenvedés és szenvedés megkülönböztetése. Az emberiség ellenes bűncselekmények nem a számadatok alapján válnak azzá amik, hanem az egyetemes normákkal ellenkező megfontolásai és cselekedetei miatt. Éppen ezért, elismerve az európai zsidóság tragédiáját, az elkövetők aljasságát, fontos jelezni, hogy a kommunista rezsimek vérengzésének vitatása sem eshet engedékenyebb megítélés alá.
Óbudáról zsidók ezrei mellett a Szovjetunió távoli, lakatlan vidékeinek munkatáboraiba is hurcoltak embereket; svábok és magyarok sóhajait visszhangozták a szibériai vesztőhelyek. Ha pedig valaki kézbe vette Faludy György, Pokolbéli víg napjaim című kötetét, megismerhette a magyar kommunista államgépezet Recsken működtetett politikai darálójának mechanikáját is. Ezekhez a bűnökhöz együttesen kell védhető módon viszonyulnunk.
1944 tele szörnyű emlék marad nem csak a magyarországi, benne az óbudai zsidóságnak, hanem az emberi műveltség és a humanitás minden képviselőjének. Ismerjük az egykor volt Óbudai Téglagyár akkori szerepét. Itt gyűjtötték össze a házaikból elhurcolt honfitársainkat, asszonyokat és gyermekeket is, hogy aztán csapatostul indítsák nyugati irányba a belőlük alakult csoportokat, a halálmeneteket.
Úgy gondolom, akkor emlékezhetünk méltón az áldozatokra ha, elismerjük a másik fájdalmához való jogát, és azt, hogy sérelmeiről nyíltan beszélhessen, függetlenül attól, hogy a nemzeti szocializmus, vagy a kommunizmus felelős ügyében. Ha az ezernyi különböző történet szilánkjából összeáll a kép, s ha képesek leszünk e képet indulatok nélkül szemlélni; mi több, higgadtan beszélni róla, akkor mondhatjuk ki: szembe néztünk a múlttal, és megértettük annak tanulságait.
Segítse a sebek gyógyítását, a megértést, záró gondolatként Radnóti Miklós Előhang egy monodrámához című alkotásának utolsó versszaka:
Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!
Lélek vagyok. Élni szeretnék!