Tisztelt kollégák, kedves meghívottak!
Még főiskolás koromban, amikor a társadalom épp csak ismerkedett a mind szélesebb körű szegénység problémakörével, félig viccesen tették fel nekem a kérdést: a szociális munkás szakon jóember képzés folyik?
Így utólag visszagondolva erre, talán nem is a segítő szakma tudományos megalapozottságát kellett volna kidomborítanom, hanem azt a szemléletet, mely a szociális munkások, szociálpolitikusok és gondozók bensőjéből fakad, a szolidaritás motiváló erejét.
Elég, ha elsajátítja a könyvekben leírt tananyagot, megérti és megtanulja az előadásokon elhangzottakat a diák, és vizsgák letétele után kitűnő közgazdász, könyvelő vagy elektromérnök lehet. Szociális szakember azonban nem. Mert ő, önök az egész személyiségüket használják munkájuk során. Más szakmákkal ellentétben itt a megfelelő ismeret mellett, a készség és beleérző képesség együttese teheti csak igazán hatékonnyá a professzionális segítségnyújtást. E szék mindhárom lába szükséges ahhoz, hogy valódi támasza lehessen, lehessünk a megfáradt, rászorult embereknek.
Budapest, különösen a pesti oldal közterei a szegények számára egyszerre jelentenek vonzerőt és letörölhetetlen stigmát. A probléma mára túlnőtt a szakma határain, ha úgy tetszik politikai kérdéssé vált. A helyi politika pedig a felmerülő gondokra nem megfelelő választ adott, amikor rendészeti üggyé tette a hajléktalankérdést. Hiba a szegénység és a bűnelkövetés közé egyenlőségjelet tételezve alakítani át a jogszabályokat. Ismerve a közbiztonság jelenlegi helyzetét, a bűnmegelőzési hatásfokot, egész egyszerűen ellentmond a józan észnek a rendőri erő szegények előállítására való felhasználása. Ennél is fontosabb azonban, hogy a döntés hátterében nem körvonalazódik valamiféle emberiességi megfontolás, a rendeletalkotó szándék híján van a társadalom önvédelmi képességét biztosító szolidaritásnak. Ha megengedik a kádári klasszikus mintájára „A krumplileves legyen krumplileves”, azt kell, mondjam, a rendőr legyen rendőr, a szociális munkás pedig szociális munkás. Míg az egyik a feljebbvalója utasítását, a másik saját belső-, illetve szakmájának etikai iránymutatását követi.
Én magam a Szentendrei Ferences Gimnáziumban, a kolduló rend szerzeteseinek történelmi példáján keresztül értettem meg, mit jelent a felebaráti szeretet. Lukács evangéliumában ezt olvassuk: Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! Ne ítéljetek, és titeket sem fognak elítélni. Ne kárhoztassatok senkit, és benneteket sem fognak kárhoztatni. Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni. Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe. Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek. Az evangélium fenti felszólítása ma éppoly érvényes, mint 2000 évvel ezelőtt.
A humanitás ebben a nagyvárosi személytelen világban sokak számára szimpla idealizmusnak tűnhet, ezt a bélyeget azonban nyugodtan lehet vállalni. Tudjuk mindannyian, a nehéz gazdasági és bizonytalan egzisztenciális feltételek között élő emberek körében megnő a bűnbakkeresés igénye. Felelősen és differenciáltan gondolkodni képes vezető azonban ennek nem válhat részesévé, miközben nyilvánvaló, hogy a leegyszerűsítő válaszok, iránykijelölések alkalmasak lehetnének politikai tőke kovácsolására.
Mindezek mellett az utcán élő emberek is felelősek egy pontig saját sorsukért, őket nem menthetjük fel alóla, de nem is zárhatjuk egyéni tragédiájuk börtönébe. Ludwig Erhard, német kereszténydemokrata politikus, egykori gazdasági miniszter egyik tanulmányában ekként jelöli ki a rászorultakhoz kapcsolatos társadalmi felelősség határát. „A szociális biztonság nem egyenlő a mindenkinek nyújtott szociális biztosítással, nem egyenlő azzal, hogy az egyéni emberi felelősséget átruházzuk valamilyen közösségre. A saját felelősség az első, és az állam és a közösség kötelezettsége csak ott kezdődik, ahol ez nem elég vagy csődöt mond. Népünk szociális életében néhány bajjal kevesebb lenne, ha nem túl sok szociális közösségi akaratból, hanem inkább több szociális érzületből és magatartásról tennénk tanúságot.”
Szegénység mindig lesz, a kiszolgáltatott egyén-, és a többségi közösség érdekének metszete meglehetősen szűkös. Adminisztratív eszközökkel tovább szűkíteni – véleményem szerint hiba. A politika művészete abban áll, hogy e probléma eltakarása, szőnyeg alá söprése, illetve a minden szociális veszélytől való megóvás állammonopolista kényszere között hol jelöli ki az együttélés normáinak viszonyítási pontját. Mi, itt a III. kerületben arra törekszünk, hogy döntéseinkben a kereszténydemokrácia alapértékei tükröződjenek. Márai Sándor így fogalmaz: „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem.
Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled feltűnés és hiú szerep nélkül segíteni az embereket. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el, az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, amikor mindenki kiabál: Igen, Igen! Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag, hangosan és mell-veregetve tiltakozni ellene. A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha minden nap, minden öntudatoddal, az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.
Tisztelt kollégák!
Amint azt mindannyian tapasztalhatják, a nagy társadalmi ellátórendszerek átalakulóban vannak. Az oktatás, az egészségügy, a szociális rendszerek szabály és feltételrendszere mind változik. Ez a mozgás pedig óhatatlanul bizonytalanságot eredményez. Változtatni azonban szükséges, mivel a szocialista örökség és a gazdasági folyamatok erre kényszerítenek bennünket. Azt kérem tehát önöktől, hogy legyenek partnerek abban a változási folyamatban, mely az új esélyek megteremtésének alapját képezheti. Ígérem, hogy az önkormányzat támogatni fogja a segítő szakma jövőbe mutató kezdeményezéseit.
Az önök munkájának, szolgálatának köszönhetjük, hogy hosszú évek során sikerült kialakítani Óbudán és Békásmegyeren a gondoskodó kerület képét. Az idősellátásban végzett elkötelezett munkájuk elismeréseként nyerhettük el tavaly a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Idősbarát Önkormányzat Díját.
S ha már a díjakról szó esett. Az Óbudai Szociális Díjat Fischer Ágostonról neveztük el, a lelkipásztorról és nevelőről, aki 100 évvel ezelőtt az összegyűjtött, “összekoldult” pénzből megvette és megalapította „Senki Fiai”-nak nevezett otthont Óbudán. Olyan iskoláskorú fiúkat fogadott be, akiknek nem voltak szülei, legtöbbször rokonaik sem, vagy ha igen, azokat nem ismerték.
Nos, az idén a Fischer Ágostonról elnevezett Óbudai Szociális Díjat a dr. Muszbek Katalin által vezetett, immáron 20 éves Magyar Hospice Alapítvány nyerte el. Napi tevékenységük legyen egyfajta értelmezés mindannyiunk számára, mit is jelent valójában az idős kor méltóságának megőrzése.
Végezetül szeretném még egyszer megköszönni a kerület idősellátásban, a családok segítésében, a csecsemő és kisgyermek-gondozásban-, illetve a hivatali munkában helytálló és civil szervezetekben dolgozó kollégák munkáját, a gondoskodó törődéssel töltött napokat. Tudom, hogy e feladat rendkívüli lelki, s olykor fizikai állóképességet igényel, s azt is tudom, hogy önök tisztességgel teljesítettek. Az elkövetkezendő évekhez is sok erőt és munkájuk értelmébe vetett hit megtartását kívánom.
Köszönöm a figyelmüket.