Igen tisztelt nagykövet úr, rabbi úr, tisztelt emlékező egybegyűltek, hölgyeim és uraim!
„A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny” – írta a magyar származású holokauszt túlélő amerikai író, Elie Wiesel. Ezt nem a tudományos munkát végző egyetemi tanár mondatja vele, hanem az élettapasztalata. Az európaiak, köztük a magyarok közönye is, mely utat adott a náci rémtettek sorozatának.
Érthető tehát, ha a zsidó holokauszt emlékévében a megemlékezések többnyire a második világháború népirtása körüli szenvedéstörténetek és a bűnök elkövetőinek felelőssége körül forognak. Mi itt Óbudán azonban úgy gondoljuk, hogy érdemes a magyarországi, s benne a fővárosi zsidó közösségek történetére is figyelmet fordítani, hiszen az sokkal színesebb, összetettebb és élettelibb képet mutat, mint ahogy az a holokauszt megrendítő tragédiájából a többség számára kitűnhet.
130 évvel ezelőtt Óbudán kevesebb, mint 25 ezer ember élt, 100 éve már közel 50 ezer (Békásmegyert csak 1950-ben csatolták a kerülethez). Ekkor a lakosság tízede zsidó származású volt, ötöde pedig sváb. Ám míg a német nemzetiség aránya az 1880-as évektől folyamatosan csökkent, a zsidóság jelenléte az 1940-es évekig közel állandó volt.
Nem árt röviden megemlíteni a boldog békeidőkként is emlegetett dualizmus időszakát, az óbudai Goldberger családot, akik már korábban, a ’48-as forradalom és szabadságharc támogatásával is bizonyságát adták magyarságuknak és hazaszeretetüknek. A családi textilipari vállalkozás óbudaiak százainak adott biztos megélhetést. A XX. század elején az óbudai hitközség élete is fellendült. Új zsidó szociális intézeteket – „Aggok háza”, „Szeretetház” – alapítottak, és a korábban megszűnt zsidó népiskola is újra megnyitotta kapuit. Ekkoriban jött létre több egyesületük is, ami a helyi kulturális, társadalmi élet fellendülését jelezte. 1929-re az óbudai hitközség országosan a tíz legnagyobb létszámú hitközség közé tartozott.
A statisztikai számok pontosan jelzik az antiszemitizmus markáns térnyerésének időszakát. 1939-ben Óbudán megnyeri az országgyűlési választást a Nyilaskeresztes Párt és nem sokkal később bekövetkezik a történelmi katasztrófasorozat, mely városrészünk mindkét meghatározó kisebbségére lesújtott a negyvenes években. A zsidó közösségre a „Soá, a szenvedések útja” várt, mely az óbudai téglagyárból indult, és 3000 áldozatot követelt.
Az óbudai zsidóság megpróbáltatásait Goldberger Leó felsőházi tag, iparmágnás élettörténete fejezi ki legplasztikusabban, aki a mauthauseni koncentrációs tábor felszabadítását még megélve vesztette életét. Halálával ért véget a Goldberger család korszakokon átívelő közérdeklődésre is számot tartó története, s vele az évszázados múltra visszatekintő helyi zsidó közösségeké is. Emléküket ma a Goldberger Textilipari Múzeum őrzi itt a kerületben.
A holokauszt tragédiájáról könnyű rövid tőmondatokban ítéletet mondani, a nyilas terror időszakában azonban látnunk kell az életeket mentő óbudai szalézi szerzeteseket is, köztük Kiss Mihály igazgatót, aki élete kockáztatásával több zsidó származású üldözöttet fogadott be az óbudai Szent Alajos Házba, ám a legtöbb menekülő gyermeket sajnos ők sem tudták megmenteni. 1944 és 1945 között írt naplója mindannyiunk okulására szolgálhat.
A keresztény alapokon nyugvó egyházi és világi közösségek mellett az izraelita imaházak körül is rendkívül élénk közösségi élet zajlott a II. világháborúig. Az impozáns méretű, klasszicista Óbudai Zsinagóga megépítése és működtetése egyértelmű jele volt az itt lakó zsidó közösség élő jelenlétének. Ennek az élettel teli, pezsgő időszaknak a hagyományát szeretnénk most újraéleszteni.
Sokszor hallottuk már a közhelyszámba menő mondást: régen minden jobb volt. A magunk életére vonatkoztatva ez nyilván nem igaz, ugyanakkor az elmúlt évtizedekből, évszázadból bizony találunk számos átmentésre, újraépítésre érdemes dolgot. Ilyennek gondolom a korábban már említett helyi, civil és vallási közösségek létrehozását és megerősítését, illetve a békés és személyes kapcsolatokból kialakult együttélési normák megszilárdítását. Ennek a kulcsa a zsidó kultúra megismerése, az előítéletek félre tétele és a tabuk nélküli párbeszédkészség.
Az 1940-es évek történéseiben nekünk már nincs érintettségünk. És mégis mindaz, ami az egykori óbudai és békásmegyeri téglagyárak területén, majd később a táborokban történt zsidó származású honfitársainkkal, bennünk is mély nyomot hagyott. Pilinszky János szavai csengnek a fülemben: Valami rendkívül fontos történt velünk. Egyszerre megéreztük, alkalmunk volt megérezni, hogy jóvátehetetlen botrányt hagytunk magunk mögött. S ha a legszebb jövő állna is előttünk, a legszebb jövő is morális sivataggá válnék, ha nem éreznénk felelősséget azért, ami megtörtént. A szégyenért, a szörnyű szégyenért.
Nem tudom pontosan, hogy az óbudai hatóságok akkoriban mit tettek, de azt igen, hogy az óbudaiak közül sokan – a kollaboránsok fenyegetése ellenére is bátran helytálltak, bizonyságát adva emberségüknek. Én is érzek felelősséget, amiért a hatóságok nem szálltak szembe a német megszállókkal. Óbudai közösségeink pusztulásával városrészünk is megbűnhődte múltját. Most már ezek újjáépítésén kell munkálkodnunk. Életünk egyik fontos feladata, hogy újra létrejöjjön az együttműködő óbudai közösség, amiben – ahogy egykor, úgy most is – jelen kell lennie a zsidó közösségnek. E közös munkából nagyrészt vállalt Köves Slomó rabbi, akinek komoly érdemei vannak a nyitott és független közösségük formálásában. Magam is fontosnak érzem, hogy a zsidóság ne egy befelé forduló, zárt csoport benyomását keltse, hanem mutassa azokat a kapcsolódási pontokat, melyek által részese lehet a többségi társadalom mindennapi életének.
A kedvező folyamathoz mi is igyekszünk csatlakozni, ennek kifejezéseképp szerveztünk irodalmi estet Gelléri Andor Endre műveiből, ezért jött létre a zsidó múltat és szokásokat bemutató tárlat az Óbudai Múzeumban, és ennek jegyében lesz majd konferencia és koncert a Zeneakadémián is.
A holokauszt-emlékév nem csupán megemlékezések láncolata, hanem saját történelmi félmúltunk feldolgozásának fontos része, egyben az együttélés újratanulásának és a közösségfejlesztésnek a záloga is. Őszintén remélem, hogy ha majd évek múlva visszatekintünk e mostani esztendőre, akkor azt mondhatjuk itt a III. kerületben és szerte az országban, hogy a 2014-es holokauszt-emlékév egy új kezdet határát jelölte ki.
Köszönöm, hogy meghallgattak.