Tisztelt ünneplő pedagógusok!
Amikor fiatal korunkban pályát választunk, mindannyiunkban él egy kép arról, hogy mivel szeretnénk foglalkozni és miért. A pedagógus hivatás esetében a gyermekek oktatásáról és főleg neveléséről a diploma megszerzésekor pontos elképzeléssel rendelkezünk. Később a szülővé válás számos gyakorlati tapasztalattal egészíti ki a főiskolán, egyetemen megszerzett tudást. Évek múltán az óvónői, tanítói és tanári munka a mindennapi élet viszonyai között, a lehetőségek és adottságok közötti egyensúlyozás művészetévé érleli a pedagógus szakmát.
Az orvoslás mellett a pedagógusoké a másik legfelelősségteljesebb munka, hisz emberi sorsok alakulására van hatással. Számos vita folyik a gyermekek, fiatalok értékszemléletének változásáról, arról, hogy az általunk fontosnak gondolt ügyek számukra miért nem azok. önök látják és tapasztalják ezt elsőként, s hogy ehhez hogyan kell helyesen viszonyulni jelentős részben az önök felelőssége. Annál is inkább, mivel iskolába kerüléssel a gyermekek már több időt töltenek társaik és tanáraik közelségében, mint saját szüleikkel. Habár nem tudatos döntésről van szó, mégis azt mondhatjuk, a szülők a gyermeknevelés feladatának nagy részét átadják a pedagógusoknak. Ebből pedig az következik, hogy az oktatáson túl a nevelési munka minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kell, hogy kapjon. A hatékony és eredményes nevelés kulcsa, ha jól ismerik a gyerekeket, tudják, hogy kik a szülei, milyen körülmények között élnek. A jelen gyermekein múlik a jövő, ám hogy ők milyenné alakítják, az összefügg a most beléjük nevelt értékekkel. Ez a pedagógus hivatás igazi felelőssége.
Ebben a versenyhelyzetre épülő világban természetes, hogy önök-, a gondjaikra bízott gyermekek- és az ő szüleik is sikerre vágynak. Ilyenkor azonban fel kell tenni a kérdést, hogy valójában mi is a siker. Ha megengedik, Böjte Csaba ferences szerzetes gondolatait idézem ennek megválaszolására: Az óvodáinknak, iskoláinknak nem bajnokképző tanfolyamoknak kellene lenniük, nem hiszem, hogy egy iskola versenyistálló kellene legyen, ahol egyetlen dolog számít, az individuális eredmények, a sikerek; hanem az életre felkészítő, az életnek szerves részét alkotó terek, ahol egy reális világba kilépésre készítjük fel a gyermekeinket.
Magam is fontosnak tartom, hogy a gyerekek adottságairól és képességeiről reális képünk legyen, mert csak így orientálhatók abba az irányba, mely megélhető sikerhez, és így a megfelelő önértékelés kialakításához vezeti őket. Mindez elmondva egészen egyszerű dolognak is tűnhet, azonban mindannyian ismerjük ennek a mostani kornak a generális problémáit.
Nemrég egy tudományos konferencián a figyelemzavarral gyakran együtt járó hiperaktivitást korunk népbetegségeként jellemezték. Természetesen nem én leszek az, aki eldönti, hogy e jelenség elsősorban nevelési vagy inkább gyógyítási kompetencia, azonban azt látom, hogy a gyermekekre miféle vizuális ingerek és közösségi elvárások hatnak, és hogy ezek hogyan alakítják magatartásukat. A mesekönyvből az édesanya által felolvasott történet lehet ugyanaz, mint a televízió mesecsatornáján bemutatott; a gyermek számára mégis más, mert az első esetben a személyesség élménye és a reflexió lehetősége kapcsolódik hozzá.
A személyesség kérdése az iskolás korosztályokban még hangsúlyosabbá válik. Meggyőződésem, hogy az autizmus arányának növekedése mögött az a kommunikációs betegség áll, mely a személyesség hiányával függ össze. A 18 évesnél fiatalabbak már egy olyan világba születtek, ahol az információ minden egyébnél fontosabbnak mutatkozik, s hogy ez a személytelen térben keltett információs vihar elsodorja-e a gyerekeket vagy sem, abban bizony nekünk, felnőtteknek igen nagy a felelősségünk. Meg kell tehát tanítani őket, hogy szelektálni tudjanak a fontos és értékes, illetve a múlandó, sőt esetenként káros tartalmak között.
A lexikális tudás mára veszített jelentőségéből, a hangsúly a kompetenciára tevődött át. Míg azonban a megszerzett tudás alkalmazása később, a munka világában jelent majd előnyt, legalább ilyen fontosnak gondolom az egész életútra kiható szociális kapcsolatteremtő készség fejlesztését. Ehhez élő és kreatív közösségekre van szükség. Az önkormányzat minden olyan formálódó közösséget támogatásáról biztosít, ahol a gyerekek, fiatalok az egymással töltött idő során megtapasztalhatják saját hasznosságukat, próbára tehetik képességeiket, vagy egyszerűen jobb körülmények és hatások között tölthetik szabadidejüket, mintha otthon lennének.
Ehhez – Ady Endre szavaival szólva – Meg kell érteni a gyermeklelket, s óvó, bizalmas társul kell odaadni neki a mi voltaképpen egyazon, csak éppen terjedelmesebb, fölnőtt lelkünket.
A felnőttek figyelme a kisebb gyerekeknek védelmet jelent, a nagyobbaknak pedig megerősítést abban, hogy döntéseikben nincsenek egyedül. Ez a figyelem az óvodákban, iskolákban is kijár nekik. A III. kerületi pedagógiai intézményeink ezért nem lehetnek csupán oktatási- és főleg nem lehetnek gyermekmegőrzési centrumok.
Tisztában vagyunk az önkormányzatnál az önökre háruló feladatok súlyával, és azt is látjuk, hogy legtöbb intézmény igen komoly szakmai munkát végez. Remélem, hogy a kerületi gyerekek későbbi előmenetele önök számára is megerősítést jelent majd abban, hogy jó döntöttek, amikor a pedagógus hivatást választották.
A tankerület munkatársai a kerületben dolgozó pedagógusok munkájának támogatását végzik, ezért én szeretném megköszönni Tamás Ilonának és minden kollégájának az eddigi munkáját, kívánom, hogy a nem is mindig egyértelmű viszonyok között találják meg az eredményekre vezető lehetőségeket.
Az elkövetkezendő évekre mindannyiuknak sok erőt és kitartást kívánok, a mai napi ünnepléshez pedig a felszabadult és kötetlen együttlét örömét.