Jó napot kívánok, tisztelettel köszöntöm önöket!
A napokban – egész pontosan november 12-én – ünnepeli egész Európa a szociális munka napját. önöket, akik a családok boldogulásáért munkálkodnak, idős, beteg embereket gondoznak, a bölcsődékben felügyelik a kicsik társas életének legelső mozdulatait. önöket, akik civil szervezetek által, helyben mutatják az egyéni életvezetés helyes irányait, vagy a hivatali munkába kapcsolódva alkalmazzák a jogszabályokat. Nos engedjék meg, hogy mindenek előtt ezekért mondjak köszönetet önöknek.
Sokan azonban nem is ismerik pontosan, mit takar a szociális munka fogalma. Volt, aki félig viccesen kérdezte tőlem, hogy a szakma oktatása a főiskolán, egyetemen több-e, mint „jó ember-képzés”?
Nos, azt hiszem, önöknek nem kell részletesen ecsetelnem, hogy miben áll e professzionális hivatás elmélete, azt pedig végképp nem, hogy mit szükséges a mindennapok gyakorlatában a sikeres munkavégzéshez: Szakmai hozzáértés, empátia, kitartás és nem utolsósorban önmagunk megújításának képessége. A szociális munkás legfontosabb munkaeszköze saját személyisége, ezért annak védelme rendkívül fontos. Munkája során számos olyan élethelyzettel kell szembesülnie, mely – ha valóban magáénak érzi kliense problémáját – komoly mentális próbatétel lehet. A rászorulók köre pedig ezekben az ínséges években egyre növekszik.
Sajnos nem tudom azt mondani, hogy könnyebb lesz a közeljövőben. A számok, a statisztikák és tendenciák meglehetősen szomorú időszakot vetítenek elénk. Egy azonban biztos, a jelenlegi kilátások mellett, a jelenlegi feltételekkel hosszabb távon nem működhet egyetlen európainak mondott ország sem. Nem kell ahhoz politizálni, hogy az ember belássa, nem mehetnek így tovább a dolgok. Nem lehet úgy tisztességes segítő munkát végezni, hogy a szociális szakemberek életfeltételei nagyon megközelítik azokét, akiknek segítséget kell nyújtaniuk. Minél előbb vissza kell fordulnunk ebből a zsákutcából!
A rendszerváltás előmozdítói körében, a nyolcvanas években igen erősen jelen volt a szegények iránti szolidaritás. Az előző rendszer hazugsága volt a szegénység létének letagadása. Ennek megfelelően nem is alakulhatott ki abban az időben megfelelő szövésű szociális védőháló. Ezt nekünk, elkötelezett segítőknek, szociológusoknak, jogászoknak, szociális munkásoknak kellett létrehoznunk. Itt nálunk, Óbudán – bevallom önöknek – jómagam is számos kritikát kaptam azért, hogy olyan széles szociális ellátórendszert építettünk ki, mely túl sok pénzt emészt fel. Ezekre a vádakra újra és újra azt kellett felelnem, hogy az emberi méltóság nem mérhető pénzben.
Ugyanakkor azt is érdemes rögzíteni, hogy meddig húzódik az egyéni felelősség és honnantól magyarázhatjuk a gazdaság torzulásaival azt a lehetetlen állapotot, hogy ma Magyarországon minden tízedik embernek nincs munkája miközben nyakig úszik az adósságban.
A fogyatékkal élők ugyancsak a gazdasági kiútkeresés, a központi elvonások áldozataivá lettek, és akkor még szót sem ejtettünk az idős, inaktív, vagy hajléktalan, önellátásra csak korlátozottan képes emberek sokaságáról. Az ő esetükben hatványozottan szükség van a megértés és elfogadás képességére. Tudnunk kell, hogy – amint azt kalkuttai Teréz anya fogalmazta – „Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk.” Ők azok, akiknek több kell fűtött szobánál, tiszta ruhánál, falat kenyérnél. Mert ezek csupán a vegetáció alapfeltételei, mi azonban emberek vagyunk kortól, társadalmi státustól függetlenül, érző lények, akiket megillet az emberi méltóság minden körülmény között.
Aki vállalja a szociális munka embermentő, de igencsak igénybevevő hivatását, az olyan érdemeket szerez, melyeket a társadalom nem tud kellőképpen honorálni. Önök nélkül szorongásokkal telibb, sötétebb és még kilátástalanabb lenne sokak élete. Jó tudni azonban, – és nem csak a rászorultaknak – hogy van kire támaszkodni a bajban. Épp ez az, ami a Szociális Munka Napjának különös jelentést ad. Érezzék át a szociális feszültség csökkentésének felelősségét és tegyék, amit a belső iránytűjük diktál, becsülettel és hozzáértéssel!
Tudom, hogy munkájuk hasznosságáról kevés visszajelzést kapnak, az anyagiak nem tükrözik a szociális munkában rejlő értéket. A hála is nehézkesen fogalmazódik sokak szájában, ezért engedjék meg az önkormányzat nevében még egyszer megköszönjem kitartásukat, és kérem, hogy az elesettek ügye iránti alázatukkal mutassanak a jövőben mindannyiunknak példát. Szükségünk van rá.
Köszönöm a figyelmüket.